Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-660

6M. országos ülés 1918 sze Tannak, azok a liarcztérre valók, odatartoznak és nem akarok számot mondani, de ezrekre, tízezrekre, talán százezrekre is megy az a szám, (Zaj jobbfelől) amelyet a monarchia mindkét államában e czimen nyerni lehetne. De legyen' akármennyi, ezekben az órákban bele kell markolni azért is, hogy midőn a legnagyobb áldozatokat kívánjuk és joggal kívánjuk a nemzettől, legyen kiki meggyőződve, hogy ezek a terhek egyenlékenyen és méltányosan oszolnak meg. Ezzel búcsúzom témám katonai részétől és átmegyek a,külpolitikai helyzetre és a külügyek vezetésére. Én is osztozom abban a felfogásban, amelynek Andrássy Gyula t. barátom kifejezést adott Burián külügyminister ur nyilatkozatával szemben, amely azt mondta, hogy könnyű valakit támadni, aki nincs jelen, aki magát direkte, személyesen nem védheti. En is osztozom abban a felfogásban, hogy ez igen nehéz, igen kellemetlen. De épen azért, már a külügyministerre való tekintettel is oda kellene hatnia a t. kormánynak, hogy egyik vagy másik alakban alkalom adassék neki, hogy maga állhasson helyt külpolitikájáért. (Helyeslés balfelöl.) En tudom, hogy őrá is, ránk nézve is kínos ez a helyzet, de ennek kinos volta nem tarthat vissza annak a kötelességnek teljesítésétől, hogy — a személyeskedést úgyis kerüljük — egyáltalában kritikát gyakoroljunk és azért a külügyminister személye iránti kötelessége mindenkinek, akit illet, odahatni, hogy akár a delegáczió összehívása által, akár az én indítványom által nyújtott módon alkalom adassék, hogy a külügyminister helytállhasson politikájáért, mert az intervju utján való ellenőrzés az alkotmányosságnak a legújabb, de legkevésbbé megfelelő módja. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) De ha már erre vagyunk utalva, én is kénytelen vagyok azokkal a nyilatkozatokkal foglalkozni, amelyeket a külügyminister ur a Budapesti Hirlap hasábjain tett közzé. Bevezetőiéig a következő megjegyzésekre szorítkozom. En nem megyek bele az olaszországi helyzet kialakulásának azon részleteibe, amelyek igen érdekes vita tárgyául szolgáltak gróf Andrássy Gyula t. barátom, a ministerelnök ur és a Budapesti Hírlapban nyilatkozó külügyminister ur között. Ezt rábízom a t. barátomra, akit a zárszó joga úgyis megillet. De minden részlettől eltekintve kérdem, ilyennek gondolta a mi külügyi hivatalunk és a vele szolidáris ministerelnök Olaszországgal való viszonyunk fejlődését a háború megindulásakor ? Tudom, hogy akkor nem a jelenlegi külügyminister ur foglalta el a külügyministeri állást; nem is akarok minden hibát rátolni és elődeit mentesíteni. En az egész epochát nézem, 'melynek felelőségében osztozik a ministerelnök ur. Ismétlem a kérdést: helyesen fogtuk fel a hadjárat megindulásakor Olaszország helyzetét? Oda tettük-e a mi passzív poziczióink közé? Nem aktiv poziczióink közé számitottuk-e a KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. xxxn. KÖTET. iptember Ü-án, szerdán. 97 meginduláskor? Nem hittünk-e akkor, mint más esetben, egy fejedelmi szónak ? Ugy hittünk akkor is egy fejedelmi táviratnak és ha a t. mÍDÍsterelnök ur kon tro ver tál ja azt a tételt, hogy Olaszországgal szemben tett ajánlatainkkal a hadiszeren csenek ránk nézve kedvezőtlen esélyeit követtük, egy más tételt nem kontrovertálhat és ez az, hogy Olaszországgal szemben tett ajánlatainkban azok egy részében, véleményem szerint, túlmentünk azon a határon, amely még a legnagyobb veszély elhárításának szempontjából is megengedhető volt. Mondom, ezekkel a mi ajánlatainkkal, követtük Olaszországnak növekedő rosszindulatát, nem használtuk fel a megegyezésre azt az időt, amelyben Olaszország talán az őszinteségnek egy bizonyos mértékével mégis barátságos magatartást helyezett kilátásba, hanem csak akkor, mikor a mindinkább ellenszenvessé váló magatartása Olaszországnak szorított minket lépésről-lépésre, akkor követtük, — mintegy fenyegető ellenséges indulatának kiengesztelésére, az ő fokozódó ellenséges indulatát fokozódó ajánlatokkal ós megmondom, mert jó ezt fikszirozni, hiszen ma ez a históriáé, de jó fikszirozni általános szempontból — hogy mi az, amit én azok közt amiket Olaszországnak felajánltunk, abszolúte meg nem engedhetőnek tartok. Nem a területi engedményeket, — ezekről lehetne beszélni; hanem az utolsó ajánlatokban foglaltattak Triesztnek belkormányzatára nézve is bizonyos kötelezettségek, s ez az, amit semmi körülmények közt egy idegen államnak konczedálni nem lehet, hogy neki szerződésileg biztosított joga legyen saját területén ez esetben a monarchia másik állama: Ausztria területe bármely részének belkormányzatába beleavatkozni, belkormányzatát bírálat alá venni, e részben követelésekkel lépni fel szerződéses jog czimen. Tehát az Olaszországgal követett politikában is egyet konstatálnunk kell: hogy a fejleményeket nem tudtuk megelőzni, nem tudtunk azok felett uralkodni, hanem azokat a fejleményeket követtük, utánuk másztunk, előre láthatólag — mikor a dolgok már ilyen lejtőre kerültek — eredmény nélkül. Már most Romániát illetőleg nem sokkal különböző eljárással és rendszerrel találkozunk. Az igen t. ministerelnök ur a Romániával szemben — hogy ugy mondjam •— legalább nem szerencsés eredménynyel járt politika ellenében odaállítja külügyi politikánknak azt a sikerét, hogy már előbb Törökországnak, majd Bulgáriának barátságát mélyítettük, szövetségét megszereztük. Hozzátehette volna — mert én teljesen tárgyilagos akarok lenni, tehát azokat a kedvező vonásokat is odarajzolom magam, amelyeket ma, más alkalommal igen, de ma a ministerelnök ur maga nem emiitett — a Bolgárország és Törökország közti megegyezés létrehozatalát. En elfogadom, hogy ezek aktiv tételek. 13