Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-653

332 653. országos ülés 1916 a Ennél fontosabb azonban az a másik kritérium, amely bizonyos kautélához köti azt, hogy ezek az adók a nyers bevételből levonhatók akkor, ha az adóköteles a nyers bevételekről és azokból levonható tételekről kimerítő vallomást ad. Méltóztassék megengedni, hogy itt egyenesen tapasztalati tények alapján egy kis kitéréssel az életet ismertessem. Köztudomású, hogy tulaj donképen az intenczió, amelyet itt a törvényjavaslat elfoglal, amelyet, azt hiszem, megállapíthatunk, az, hogy igyekezik rábírni az adózókat a vallomások megtételére. Megvallom, hogy ezt elvi álláspontomnál fogva helyeslem és helyeslem különösen tekintve, hogy hiszen épen a jövedelmi adót tartom magam is annak, amely legjobban simul a személyhez és legjobban felel meg az igazságnak, hogy legkönnyebben tudjuk megadóztatni azt a gazdasági erőt, amelyet a mai rendkívüli viszonyok közt tényleg igénybe kell vennie az államnak, hogy a kellő fedezetet magának biztosítsa. De méltóztassék megengedni azt is, hogy itt rámutassak, hogy ez a vallomási kényszer tulaj donképen mily nehézségekbe ütközik és mily veszedelmes konzekvencziát von maga után. Azt hiszem, hogy akik gyakorlatilag e vallomással már foglalkoztak, akár közvetve, akár közvetlenül, tudják, hogy az nem oly egyszerű, mint amilyennek a törvény szövegezése alapján talán elgondolják. Nem akarok kiterjeszkedni arra, hogy köztudomású, hogy magának a blankettának szövegezése hiányos, sőt merem állítani, rossz. Mint gyakorlati ember, mondhatom, hogy a múlt esztendőben abban a kellemes, vagy kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy nemcsak a magam, de a mások jövedelmi adójára vonatkozó vallomásokat kellett kitöltenem. Nem kívánom az összeseket a t. ház elé terjeszteni, csak kettőt, mint igazán karakterisztikus példát hozok fel. Az egyik jövedelmi adó vallomásra nézve meg kell jegyeznem, hogy az illető budapesti szanatórium-tulajdonos. Az történt, hogy az illető 1914 augusztus 2-ikán vonult be szolgálattételre, mert elfelejtett annak idején tiszti rangjáról lemondani és mint segédorvos bevonult és az első orosz offenzívát végigcsinálta. Vérhassal került haza és amikor a saját dolgaiban eljárt volna, rövid idő múlva lekerült az olasz frontra, most is ott van, sőt a legutóbbi ranzanói bombázás alkalmával ép az ő kórházát tisztelték meg az olaszok, tehát nem volt abban a helyzetben, hogy akár szanatóriumát kezelhesse, akár jövedelmét biztosítsa, akárcsak vallomást is adhasson. A szükség kergetett engem bele, hogy már 1914-ben bérbeadtam a szanatóriumot. Nekem ez az adóvallomást megkönnyítette, egyszerűen be kellett irni, hogy mi volt a bérleti jövedelem, micsoda telekkönyvi terhek terhelik a szanatóriumot és arra a konklúzióra jutottam, hogy a bérösszegből neki a legjobb esetben 2000 K jövedelme marad, melyhez hozzá lehet számitani a segédorvosi fizetését, 1915 óta pedig főorvosi fizetését. Világos, hogy nem érte el azt a jövedelmet, amely jusztus 24-én, csütörtökön. adó alá esik. Annak ellenére tehát, hogy nem láttam több jövedelmet, mint 4000—5000 K-át, az adókivető bizottság 26—28.000 K j övedelmet állapított meg és ezen az alapon jövedelmi adóval terhelte meg. Felesleges talán megjegyeznem, hogy beadott panasziratomban talán lakonikusan, de azt ajánlottam fel a kincstárnak, hogy biztosítsa neki életfogytiglan ezt a jövedelmet és ő lemond a szanatórium jogáról. Az ügy különben a közigazgatási bíróságnál még elintézést nem nyert. A másik eset az, amikor egy ügyvédember beadja a maga vallomását, még pedig ügyvédi főkönyv alapján meglehetős pontosan, rendelkezésre bocsátja az összes adatokat, amelyek alapján a harmadosztályú kereseti adó kivethető és annak ellenére, hogy az összes jövedelem nem tesz Id többet 7—8000 K-nál, az adókivető bizottság azt mondja, hogy miután az illető budapesti ügyvéd és országgyűlési képviselő, tehát legalább 14.000 K ügyvédi jövedelme van, amelyhez hozzászámítandó képviselői tiszteletdija, a 6400 K, nyilvánvaló hogy 20.000 K-nál több a jövedelem, tehát jövedelmi adó alá esik. Ez a vallomás bizonyos retortákon megy keresztül, megengedem, hogy az ügy reparáltatik is, de méltóztassék figyelembe venni, hogyha mi serkenteni akarjuk a közönséget vallomástételre, akkor nem kellene zaklatni, mert igazán más kifejezést nem használhatok, nem kellene vallomásra kényszeríteni, ami nem jelent egyebet, mint az adózó polgár vekszálását, kényszerítését panasziratok beadására, a kincstár számára pedig horrendum kiadást. A vallomási rendszer jó volna akkor, ha épugy, amint megkívánjuk az egyéntől azt a morált, hogy ne titkolja el jövedelmét, s adja meg az államnak, ami az államé, ugyanazt betartaná az állam is. Nem akarok most kiterjeszkedni a régi múlt bűneire, de tudjuk, hogy bár a törvény indokolása a III. osztályú kereseti adót 10%-ban állapította meg, ez csak papíron 10%, a valóságban jóval kisebb. Ezek oly szimptómák, amelyek csak visszatartják az adózót a vallomástételtől. Altalánosságban megállapíthatom, hogy az a vallomás, melyet az adókivető bizottsághoz beadunk, csak abban az esetben fogadtatik el, ha azokat a czinozurákat, amelyeket a törvény megenged abban az esetben, ha valaki vallomást nem ad, jelentékenyen meghaladja ; ha nem haladja meg, nem veszik figyelembe és megállapítják az adót a törvény által megengedett módon. Ez feltétlenül arra vezet minket, akik abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy vallomást keü tennünk, hogy nem adunk vallomást, mert hiszen ugy is mindegy. Ha többet mutatok ki, elérem, hogy figyelembe veszik, ha azonban kevesebbet mutatok ki, akkor negügálják vallomásomat. Méltóztassék azonban megengedni, hogy rámutassak itt még egy dologra, ami szerintem nagyon lényeges. Az 1909. évi X. törvényczikk 71. §-a szól a jövedéki kihágásokról. Ez a szakasz, ha jól emlékszem, azt mondja, hogy amennyiben valaki bizonyos tételeket elhallgat vagy nem helyesen