Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-652

augusztus 23-án, szerdán. 298 652. országos ülés 1916 És ezek a liangulatrontó, ezek a nemzet lelkületében a szükséges kitartást megbénító érzelmek azok, amelyeknek nem szabad hízelegnünk, s amelyekkel szemken nekünk reagálnunk kell és mindig újból vissza kell térnünk az eredetre (Ugy van ! Ugy van! jobhfelől.) és mindig újból a nemzet színe elé, a nemzet öntudata elé kell állítanunk azt, kogy egy világtörténelmi fátummal, illetve egy nagy világtörténelmi összeütközéssel áll szemben, létét fenyegető erőkkel áll szemben. Nem mondom, kogy a háborúnak épen most, épen így kellett kitörnie, amint kitört ; mindez lehet és lesz is a bírálat tárgya ; hanem, hogy itt oly erők jöttek mozgásba, hogy itt oly erőkkel állunk szemben, amelyek elsősorban a magyar nemzetet a maga históriai fennállásában, területi integritásában, nemzeti egységével fenyegetik, (Ugy van ! Ugy van ! jobb és balfelől.) ez egy oly igazság, amelyet szem elől tévesztenie a nemzetnek sohasem szabad, amelynek öntudatát fentartani annál inkább szükséges, mennél tovább tart a háború, mennél nagyobbak annak áldozatai és nélkülözései. (Általános élénk helyeslés.) Mélyen t. képviselőház ! Bocsánatot kérek, hogy hosszasabban időzöm e témánál. (Élénk felkiáltások : Halljuk! Halljuk!) de azt hiszem, nem végzek felesleges munkát, ha e gondolatokkal egy pár perczig még tovább foglalkozom. (Halljuk!' Halljuk!) Már most, mélyen t. képviselőház, itt visszatérek megint a ministerelnök urnak arra a felfogására, amely őt, ha jól értettem, sajnálattal tölti el. Igenis áll az a legmélységesebb, legbensőbb meggyőződésem, hogy a magyar nemzet a szó szoros értelmében önfentartási élet-halálharczát folytatja ebben a háborúban és ebből az következik, hogy az az érzelmi világ, amely ennek az életfentartási harcznak a folytatására és kiküzdésére kell hogy minket ösztönözzön és ebben fentartson, ma minden egyébnél nagyobb fontossággal bir. De, kérem, a magyar nemzet bizonyára óriási erkölcsi és katonai erőt mutatott ebben a háborúban. Miért vannak azonban mégis kedély világának bizonyos hullámzásai? Miért nem olyan teljesen harmonikus a magyar néplélek e megpróbáltatások idejében, mint a milyen harmonikusnak akarnók, mint amilyen mély? Azért, mert épen a magyar nemzeti lélek nincs és nem lehet önmagával teljes harmóniában. Azért, mert érzi az ő nemzeti életének csonkaságát (Ugy van! balfelől.) és mert a háború alatt bizonyos körök részéről ahelyett, hogy ezt vele lehetőleg feledtették volna, előfordultak egyes oly intézkedések, amelyek épen ezeket a fájó körülményeket és csonkaságokat mindinkább igyekeztek vele éreztetni, (ügy van! balfelől.) Ezért nincs meg a teljes, benső, lelki harmónia és egyöntetűség a magyar nemzetnek különben

1 imponáló hangulatában ezért találkozunk ezekkel a hullámzásokkal. Egy varázsütéssel véget lehetne ennek vetni. Egy varázsütéssel el lehetne érni, hogy mi egy, bár kisebb kiadása, de teljesen méltó hasonmása volnánk a nagy német nemzet lelki erejének és kompaktságának. (Ugy van ! balfelől.) Egy varázsütéssel — egy tollvonásba kerülne — el lehetne tüntetni mindazokat a fájó és oktalan részleteket, amelyek a magyar nemzet lelki harmóniáját zavarják. Emiatt azt mondom a nemzetnek, vagy a nemzet azon részének, mely rám hallgat, hogy ámbár e tünetek, e neki fájó részletek jogosulatlanok, eltávolitandók, egész erőmből fogok eltávolításukért küzdeni : mégis most az, amiről ez önvédelmi harczban szó van, sokkal fontosabb, mint azok a zavaró mozzanatok. És ebben áll az a lelki egyensulyozottság, melyre törekedni kell, ebben áll az a teljes átgondoltság, melyre minden körülmények között, de különösen válságos időkben törekedni kell azoknak, kik a nemzet vezetésére magukat hivatva érzik, akár tényleg elfoglalják azt a helyet, akár arra magukat csak méltóknak és hivatottaknak tartják : hogy azt, ami a legfontosabb, mindig kellő arányba hozzák azzal, ami szintén fontos, önmagában tán nem kevésbbé fontos, de az adott pillanatban nem a főszempont. A főszempont minden erő egyesítése, minden viszszásság, minden lelki diszharmónia legyőzése abból a szempontból, hogy elhárittassék tőlünk a legyőzetés csapása, melyet ha nem tudunk elhárítani, hiába beszélünk azután nemzeti aspirácziókról. (Általános élénk helyeslés és taps.) Ez után a digreszszió után áttérek — s ez nincs összefüggés nélkül azokkal, amiket mondtam, mert összefügg a nemzeti élet teljességének kérdésével, — interpelláczióm azon részére, melynek konkrét alapot adtam, t. i. a közgazdasági kiegyezési tárgyalásokra vonatkozó kérdésekre. Nincs okom, hogy e kérdést ma minden vonatkozásában hoszszasan fejtegessem, mert ismételnem kellene azokat, miket erről már ez ülésszak megkezdésekor elmondott hasonló tárgyú interpellácziómban előadtam. Nem tehetek róla, de engem az az állandó sürgés-forg állandó tárgyalás az osztrák és magyar kormány között e kérdésben aggaszt. Aggaszt azért, mert mindinkább világossá teszi előttem, hogy e tárgyalások nem abban a kerékvágásban mozognak és nem azok között a korlátok között maradnak, melyek megtartásával egyedül tartanám azokat helyesnek, ha t. h.egy provizóriumot, a létező állapotoknak lehetőleg változatlan, de csak ideiglenes fentartását czéloznák mindaddig, amig egyfelől a háborús körülmények megszűnésével lehetővé válik az uj közgazdasági helyzetet apprecziálni, másfelől — hisz nekünk valóságos népképviseletünk van — az ország választóközönségének alkalma nyilik e kérdésben a maga akaratát nyilvánítani. Én most a kérdésnek csak ezzel az oldalával akarok foglalkozni. Nem térek arra vissza, hogy vámtarifát csinálni most lehetetlenség észszerüleg. Mert sem az áruknak, sem a pénznek leendő értékét megközelithetőleg sem lehet megállapi. tani, már pedig az áru és pénz értékéből alakul ki