Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.

Ülésnapok - 1910-652

274 fí52. országos ülés 1916 augusztus 23-án, szerdán. ben ez a nemzet megkap, (Ugy van! TIgy van! a szélsőbaloldalon.) ismeretesek azok a szép, de üres szólamok, amelyeket ilyenkor hangoztatnak a jövőt illetőleg, hogy kiszínezzék, kifessék majd annak a küzdő nemzetnek reménységét. Nem ezt a kort éljük ma már, sem a műveltség nem az, sem a tanulság nem az, sem az áldozatok nem egyformák. Hiszen mi az, amivel a nemzet ki fog kerülni ebből a háborúból még győzelem esetén is, amit mindannyian hiszünk? Ugyebár, ott áll az a milliónyi veszteség, amely termékeny férfierőben ragadja el a nemzet fiait, ott állnak a bénáknak százezrei, akik vissza fognak adatni a társadalomnak, de megrokkant erővel, ott áll a születési arányok visszaesése, amely ujabb százezrek pusztulását jelenti az országra nézve. Ott van a mai csillogó pénzgazdagság mellett, a magángazdaságokban mindenütt előállt nagy devasztáczió, ahol el van pusztítva az igavonó jószág, a gazdasági felszerelés, a terményeknek mindenféle rezervája, minden, ami az egyén gazdaságában eddig összegyülemlett tőkét képez. Egy nagy devasztáczió az, amelynek képét a háború mutatja. És ott van az állami gazdaság képe. Eddig ugy ejtették meg a számításokat, hogy a háború költségeinek Magyarországra eső részét 15 milliárdra teszik; eddigi terheinkkel együtt tehát ma már 20—21 milliárd az, amit az országnak vállalnia kell. Ehhez járul még a háború további folytatásával, az ujabb berendezkedéssel járó és minden más költség, ugy hogy ha szerencsésen kerülünk is ki ebből a a háborúból, 25—30 milliárd között fog váltakozni a nemzetnek magára vállalt terhe. Az öszszes nemzeti vagyon értékét pedig 50—60 milliárdra teszik, tehát több mint fele erejéig lesz ez az ország eladósodva, ós a jövőre megterhelve. Amikor ilyen eredményekkel jön ki egy nemzet a háborúból, lehetséges-e akkor az, hogy önök kevés czélt tűzzenek ki, hogy magyar nemzet ezt, vagy azt fogod jutalmul kapni és nincs-e arra szükség, hogy megadják az országnak az államiságnak mindazt az attribútumát, amely életképessé teszi a nemzet működését, amely a nemzetet ezen hiányoknak és devasztáczióknak pótlására alkalmassá és képessé teszi? (Élénk helyeslés a hal- és szélsobalóldalon.) ** Örömmel látjuk mindannyian, — helyes is — hogy micsoda nagy diplomácziai tárgyalások folynak, hogy lejönnek Berlinből, hogy mi legyen a lengyel kérdés megoldásával. Nagyon-nagyon helyes, egészséges dolog, hogy ennek útjait szorgosan előkészítjük és lehetőséget nyújtunk arra, hogy a lengyel nemzet a maga szabadságát alkalmas módon és formában megkapja. Hisz más oldalról ugyebár szintén tesznek ajánlatokat s a lengyel nemzet előtt az autonómia vagy más kedvezmények képét megcsillogtatják. Mi ennek a czélja? Nem más, mint hangulatkeltés. A lengyel haderővel ma egyik fél sem rendelkezik, de meg akarja nyerni magának a lengyel nemzet hangulatát, amely nemzet nem áll vérével ma egyik fél mellett sem. Ellenben itt van a magyar nemzet. Vérével és életével áll ez itt, s akkor ez a kérdés, »a magyar kérdés« oly kevéssé tárgya a megbeszéléseknek, a diplomácziai vagy pártközi tárgyalásoknak. Hiszen mindenütt pártközi alakulatok vannak, amelyek előkészítik a jövendőt és megállapítják azon intézményeket, melyekre a jövőben szükség lesz, hogy a háború súlyos veszteségeit ki lehessen heverni. A lengyel kérdés pertraktáltatik, a magyar kérdés pedig azon sötét zugba van téve, amelyben legfeljebb a reménységet csillogtatják. A háború kezdő korszakában is odaadták fiainknak kezébe a magyar zászlót s amikor százak attól a lelkesedéstől mentek és vitték azt a harczba, hogy ezért teszik életüket és vérüket koczkára. De ezek csak arra szolgáltak, hogy betöltsék a szerepét a behajtónak. Azt a szép címert és zászlót odakint elvették attól a szegény magyar csapattól, az többé a harcztéren nem szerepelt, miszszióját ott be nem tölthette. Minek az ő kezében egy szimbólum, minek a magyar érzés erősítője, hisz ott már megszűnt a magyar nemzeti állam ideája, ott már annak a régi szellemnek ereje hat, amely megtiltotta e nemzeti gondolatok érvényesülését, (ügy van ! Ugy van ! a baloldalon.) Hiszen, mondják, ha a magyar kivánja, fogja kívánni a többi is ; holott a magyar nemzet a maga egészében megtette kötelességét, ezeréves állam, jogai vannak, s ugyanazon sorsban részesitik őt ma is, mint részesítették az elmúlt hosszú időn keresztül, amikor minden jogait megtagadták. (Igaz! Ugy van! Élénk helyeslés balfdől.) Lehetetlenség, t. ház, hogy ilyen időket ekként zárjunk le, amint most lezárni készülnek. Hiszen hogy mi egy nemzet életképességének első föltétele, azt nem kell felfedezni. Az minden nemzetnek életéből levonható. Amint bármely élő szervezetnél ugy-e bár nem kell keresni azt, hogy mi tartozik mint lényeg azon szervezethez; hogy a látásnak, a hallásnak, a mozgásnak és minden másnak mily szerve kívántatik meg ahhoz, hogy az a szervezet egészséges és ép legyen. Ha nincs szem, tudjuk, hogy az illető vak; ha nincs fül, siket. Vagy ha más hiányzik, béna, sánta. -Mindent tudunk egy élő organizmusról. Hát egy nemzeti organizmusnál nem látja minden müveit ember, hogy mi az a kellék, a mely neki létfeltétele, amelynek tőle való elvonása életének és működésének megtagadását vagy csorbítását jelenti ? Ha a szemet veszik el: akkor látását veszti. Ha más szervi működését bénítják meg, akkor hiányozni fog ismét egy más rész az ő nemzeti élete komplett működéséből. És mi itt a helyzet, t. képviselőház? Hiszen nem kizárólagos a magyar érzés egyikünkben, vagy másikunkban. Én meg vagyok győződve arról, hogy a ház más oldalán ékesebb szavakkal és alaposabban ki tudnák ezt mind fejteni, s