Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.
Ülésnapok - 1910-650
146 656. országos ülés 1916 augusztus 12-én, szombaton. Mindenekelőtt megállapítom, hogy az indokolásnak azt a két tételét, amely szerint a háborús kiadások folytán uj adóforrásokat kell keresni és amely szerint a fundált jövedelmet magasabb adózással kell terhelnünk, készséggel elfogadom, azt hiszem ez ellen senkinek kifogása nem lehet. Csakhogy a minister ur ebből a helyes elvből szerintem bizonyos helytelen következtetéseket von le. Ha épen a háború terheire hivatkozik, akkor jobb lett volna a többször nevezett Wehrbeitragra rátérni, mert ez a Wehrebeitrag minden vagyont megadóztat, és pedig tekintet nélkül arra, hogy ki a birtokosa. Ha pedig a fundált jövedelmet akarja megadóztatni azért, mert, amint az indokolás mondja, a fundált jövedelem szolgáltatási képessége nagyobb, tujajdonosának mozgási szabadságát emeli és könnyebb megélhetési alapot nyújt, mint a személyes keresetből eredő jövedelem, akkor neki a fundált jövedelemnél különböző kategóriákat kellett volna felállítania, épen ha a könnyebb megélhetésre akar hivatkozni. Mert hiszen az kétségbe nem vonható tény, hogy a tőkevagyonnal rendelkező, fundált vagyonnal biró ember kényelmesebb életet él, nagyobb mozgási szabadsága van annak, aki kuponokat vág, akár maga, akár egy rabszolgája által, egy hadifogoly által vágatja, mint a földmives, aki ha kisbirtokos, saját munkájával dolgozza meg földjét, hogy azután a degresszió alapján makszimált gabonát learassa, (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) tekintetbe veendő. Mert hiszen a nagy földbirtokos és a nagy ipart üző — szemben a kisüzemet, a kisipart űzővel vagy kis földmivessel — aki tisztviselőkkel dolgozik, amig a másik saját maga kénytelen igen nehéz körülmények közt, különösen most a háborúban dolgozni, kényelmesebb helyzetben van. Ha tehát fundált jövedelmet és annak elismert nagyobb adóképességét hozom fel indokul, akkor a fundált jövedelmek közt kellett volna különbséget tenni, annál is inkább, mert az ingatlanvagyont mindig meg tudom fogni, mig az ingóvagyont nem, amint azt a pénzügyminister ur, azt hiszem, jobban tudja mint én. A javaslat tesz is erre bizonyos allúziókat. Szerintem a t. minister ur ezzel az elvvel ellenkezésbe jut akkor is, amikor a jövedelemadóval meg nem fogható többjövedelem tekintetében korrektivumnak nevezi e javaslatot, és főleg a jövedelmet nem hozó luxusadót emliti. Távol legyen tőlem, hogy bármely luxusadónak védelmére kelni akarnék, annál is inkább, mert nekem lususvagyonom nincs, de igen helyesnek találom a különbség tételét itt, és különösen szocziális és nemzeti szempontból fontosnak tartom, ha figyelembe veszszük a jövedelmet nem hajtó vagyonokat, a véderdőket és az erdők határán levő kopár erdőbirtokokat. Ha már a luxusvagyon megadóztatásáról beszélünk, örömmel ismerem el azt a kiváló sikert, amelyet a pénzügyi bizottság ért el, amikor a könyvtárakat és u. n. műtárgyakat az adó alól mentesítette. Azt hiszem, ezt a szocziális vívmányt mindenki örömmel üdvözli. (Ugy van!) De azért egy kissé mégis meg kell állani, hogy hogyan volt lehetséges Magyarországon erre a gondolatra jönni? Sohsem hallottam, hogy Magyarországon túlságosan sok a könyvtár, vagy műtárgy, hogy ez ellen valami panasz merült volna fel, és azt hiszem, ha már a luxusadónál tartunk, nem felesleges egyéb luxus tárgyak megadóztatásáról is beszélni, mint pl. az ékszerekről. (Mozgás.) Kinek van ma ékszere ? Ékszere van annak, aki véletlenül örökölt, családi tradicziók fűződnek hozzá és ékszere van azoknak, akik el akarják rejteni vagyonukat manap azáltal, hogy összevásárolnak mindent, ami drága és jó. Azok, akik ékszert örököltek, remélem, be is fogják vallani. De igen könnyen megtörténhetik, hogy akkor az adóteher oly magas lesz a többi vagyonhoz arányítva, hogy igyekezni fognak az illetők a lukszustárgyaktól mielőbb szabadulni és akkor ezek ismét azok kezébe jutnak, akik arra törekszenek ma is, hogy azokat elrejtsék. Igen szépen, szocziálisan hangzik az intézkedés és talán ismét az a burkolt demokráczia szerepel itt, amelyről Vázsonyi Vilmos t. képviselő ur tegnap beszélt. E javaslat ellen főkifogásom, hogy végig vonul rajta mint ennek a kormánynak minden intézkedésén, vörös fonálként az, ami egy latin mondás kiforditottja, parcere superbis et debellare subiectis, kímélni a hatalmasakat és ránehezedni az állam egész erejével a gyengébbekre v Én minden ellenkező érvvel szemben soha sem fogadhatnám el azt a felfogást, amely a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat a háborús állapotból kifolyó adótól mentesittetni akarja. Mert ha el is fogadom azt az érvet, hogy e vállalatokat nem terhelhetjük egy állandónak kontemplált vagyoni adóval, akkor miért nem tetszik elfogadni az ellenzék azon egyik főkivánságát, hogy egyáltalán az adójavaslatok bizonyos időre szoríttassanak, mert akkor elesnék az az érv, hogy én a tőkét és a részvénytársaságokat hosszú időre nem sújtanám vagyoni adóval. Nem tudom elképzelni, hogy maguknak e vállalatoknak a mai helyzet kellemes lehet, hogy ők folytonos támadásoknak vannak kitéve, még pedig jogos támadásoknak és ha el tudom képzelni, hogy egy ilyen nem természetes személy nem természetes érzelmekkel tudna birni, akkor bizonyára pirulnának e vállalatok, hogy nekik el van vonva az ut, hogy filléreikkel a háborús költségekhez járuljanak. (Mozgás.) És ha a t. előadó ur, akit sajnálatomra nem tisztelhetek most itt, gróf Esterházy Móricz t. barátom beszédére, amelyben a porosz másfél milliós vagyon és a mi másfél milliós vagyonunk közti különbségről beszélt, közbeszól, azt mondván, hogy >igen ám, de ez a személy 16.000
