Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

90 636. országos ülés 1916 június 15-én, csütörtökön. meneteket lehetőleg szűkre kell szabni és Hogy tovább, mint okvetlenül szükséges, ezeket a kényszerszervezeteket lentartani nem szabad. (Helyeslés jobbfelől.) Nem véletlen talán, hogy a legnagyobb európai gazdasági válságok mindig a nagy háborúk után merültek fel. így pl. az 1815-iki válság, amely a napóleoni háborúk folyománya volt és az 1873-iki, amely közvetett összefüggésben áll a német-franczia háborúval. Egészen bizonyos, hogy most egészen más helyzet fog kialakulni, amely sem az egyikkel, sem a másikkal nem lesz Összehasonlítható, de az a nagy gazdasági felfordulás, amely a háborúval jár, bár más irányban mint 1815-ben és 1873-ban, ma is oly helyzetet és oly változtatásokat hozott létre, amelyek, hogyha nem nagy óvatossággal járunk el, most is hasonló következményekre, hasonló válságokra vezethetnek. Es egyike azoknak az okoknak, amelyek ilyen válságokra vezethetnek, épen az idegen, külföldi nyersanyagokban való erős spekuláczió veszélye is. Azt hiszem, hogy az ipari nyersanyagbeszerzés kérdésével már csak valutáris szempontból is okvetlenül foglalkozni kell és hogy valutánk megvédésének nagy érdeke is ránk kényszeríti azt a politikát, hogy az ipari nyersanyagbeszerzés kérdését a háború után bizonyos mértékben központosítsuk és állami befolyás alatt tartsuk. Szükségletünk a monarchiában a háború előtti időkben — az 1913. évi szükségletet véve alapul — érczekben, nyersfémekben és nyersvasban 190 millió koronát tett ki, pamut-, gyapjú-, len-, kender- és jutában 570 millió koronát, gummi, azbeszt, serte és egyéb czikkekben 54 millió koronát, ugy hogy egyedül ez a három csoport összesen körülbelül 8—900 millió koronát tesz ki, amely összeget külföldi nyersanyagok fejében évről-évre a külföld számára fizetnünk kell. Méltóztassék meggondolni, hogy ez a 8—900 millió koronás tétel, amely már magában véve is, — ha nincs ellensúlyozva a kellő ekszjoorttal a mi részünkről — igen aggasztó volna, a háború után igen jelentékeny mértékben meg fog növekedni. Hiszen gondolni kell arra, hogy a szükséglet, amelyet a háború utáni első évben fedezni fogunk, már csak mennyiségileg is jóval nagyobb lesz, mint az a szükséglet, amelyet egy békés évben fedeztünk. Hiszen ma az összes raktárak üresek és bizonyos minimális készletek beszerzéséről is kell gondoskodnunk, azonfelül, hogy az évről-évre feldolgozott anyag is kell hogy beszereztessék. Gondolnunk kell másodszor arra is, hogy az egységárak, amelyekkel ezeket a külföldi nyersanyagokat beszerezzük, a háború után jóval nagyobbak lesznek. Az a fokozott kereslet, amely az összes, — különösen a középeurópai, de még az ellenséges államok részéről is ezekben a czikkekben mutatkozni fog, kell, hogy maga után vonja az árak igen jelentékeny emelését. Hozzájárul mint harmadik árfelhajtó tényező, a hajóür nagymérvű drágulása. A kereskedelmi flotta nagy része, és pedig ugy a miénk, mint az ellenséges államoké, katonai czélokra van lefoglalva, és kétségtelenül még a háború befejezése után is, a demobilizáczió ideje alatt is hónapokon át katonai czélokra fog igénybevétetni. Ha hozzáveszszük az elsülyesztett hajókat, kétségtelen, hogy már a hajók hiánya folytán is a hajóürnek nagymérvű drágulása fog előállani, amelyet azután fokozni fog a hajóür utáni kereslet módfeletti megnövekedése is. Végül mint negyedik tényezőt, amely a nyersanyagok árát fel fogja hajtani, még a jelenleg létező és valószínűleg a háború után is legalább bizonyos időre fenmaradó valutakülönbözeteket is tekintetbe kell vennünk. Semmiesetre sem túlzott számitás tehát, hogyha felteszszük, hogy az a 900 millió korona, amelyet béke idején fordítottunk külföldi anyagok bevásárlására, a háború után körülbelül másfél vagy két milliárdnyi összeget fog az osztrák és magyar közgazdaságra nézve jelenteni. Ehhez járulnak más, nem ipari termelésre való külföldi nyersanyagok, mint a kávé, dohány stb. Tehát nagyon jelentékeny tételekről van szó, amelyek okszerű fedezetéről feltétlenül gondoskodnunk kell, ha nem akarunk valutánk szempontjából veszélyes és kárhoztatandó hatásokat elérni. Hiszen egész természetes, hogyha semmiféle rendezés e téren nem következik be, akkor a háború után mindenki igyekezni fog, hogy magához ragadjon ezen külföldi nyersanyagokból annyit, amennyit tud és oly gyorsan, amennyire lehet, hogy lehetőleg korán jelenjék meg a piaezon és kihasználja azokat a magas árakat, amelyek a háború után egy időre valószinüleg még fenn fognak állni. Ugyanezen hajsza fog mutatkozni a hajóür biztosítása terén is. Ennek következménye pedig az lesz, hogy a magas árak a háború befejezte után nemhogy csökkennének, hanem ellenkezőleg, növekedni fognak. Ez a tapasztalat különben nem uj. Régebbi háborúk után is tapasztalták, hogy ezen nyersanyagoknak ára nem akkor volt legnagyobb, mikor a háborúk még tartottak, hanem a háborúk után egy-két évvel érték el a makszimumot. Például az orosz-japán háború után, amely 1904 februárjában kezdődött és 1905 szeptember havában végződött, az ón tonnánkénti értéke Londonban, amely 1904-ben, a háború kitörése előtt 120 fontra rúgott, 1905-ben a háború végével 143 angol fontra és 1906-ban, egy évvel a békekötés után 180 fontra emelkedett. A japán antimon értéke Brémában volt 100 kilogrammonként 1904 januárjában, tehát a háború kitörése előtt 47 márka, 1905 augusztus havában, tehát közvetlen a háború befejezte előtt 110 márka, 1906 áprilisában, félévvel a háború befejezte után 180 márka, 1906 deczemberében 212 márka és csak 1908 januárjában, tehát több mint két évvel a háború befejezte után kezdett ismét régi nívójára visszatérni. Ez az áralakulás kétségtelenül nem az összes árukban fog mutatkozni; vannak bizonyos áruk, amelyekért ma a külföldnek fantasztikus árakat fizetünk és amelyeknél számithatunk arra, hogy