Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

636. országos ülés 1916 június 15-én, csütörtökön. 79 kevés van, aki ne lett volna szabadságon egy évben legalább egy hétig. Az idő talán mellékes, fő az elv, hogy ne függjön egy elöljáró szeszélyétől a szabadságolás. Adjanak •— mondjuk — negyedévenkint egy hetet, félévre két hetet, egy évre négy hetet, de részesüljön abban minden egyes katona. Ez egyenesen a hadviselésnek áll az érdekében, annak követelménye. Tárgyilagosabban kell a felmentéseket is elbírálni. Angliában, amint olvastam, a felmentések kérdését rendes biróság elé viszik, ahol a felmentést kérő ügyvédjével jelenik meg és igy próbálja igazolni, hogy az ő otthonmaradása a nemzet érdekéből fontosabb, mint hogy a harcztérre menjen. Nem mondom, hogy feltétlenül ezt a példát kellene követni nálunk is, de azért ügyelni lehetne arra, hogy a felmentéseknél csakugyan a közérdek érvényesüljön. Tudjuk, milyen czimeken és milyen foglalkozású emberek vannak felmentve, nyilt titok, hogy sokan milyen úton-módon jutnak felmentéshez. Másutt megint túlhajtott harczos szellem van, igy pl. Nyitra megyében a közigazgatás azt vette fejébe, hogy minden embernek a csatatéren van a helye és nem továbbitja sokszor a felmentést kérő folyamodványokat a ministeriumba. Nem mondom, hogy a kormány hibás, de hibások ezek a közigazgatási közegek. Van olyan főszolgabíró, sőt kimondom nyíltan, maga a főispán is azt a fiksza ideát vallja, hogy minden ember a lövészárokba való és még a legszükségesebb esetekben sem terjeszti fel pártolólag a kérvényeket. Szerény véleményem szerint az otthoni produkczió elhanyagolása, a túlhajtott harczos szellem olyan értelemben, hogy minden embert ágyúcső elé kell állítani, hiba, vétség a hadviselés érdekei ellen, mert hiszen ha nem lesz kenyerünk, akkor hiába verekednek katonáink a csatatéren. Jobban kellene tehát ellenőrizni ugy a felmentéseket, mint a szabadságolásokat és ügyelni kell, hogy a helyi közegek a ministerium komoly intencziói szerint, lelkiismeretesen Ítéljék meg azokat a követelményeket, a melyek megkívánják, hogy az illető felmentessék, vagy sem. Ez annál is inkább szükséges, mert sok helyen egyenesen megbotránkozást okoz, a mikor látja a nép, hogy ki van felmentve, ki nincs. Tudok esetet, hogy tíz gyermek édesatyja, akinek legidősebb gyermeke 13 éves volt és aki gyermekágyban megbetegedett haldokló feleségét kellett hogy otthagyja, nem kapott még háromnapi szabadságot se abból a czélból, hogy gyermekének keresztelőjére, majd később feleségének temetésére hazajöhessen, pedig nem is volt távol az illető. Ezek talán specziális példák, de jellemzik a helyzetet és azért, azt hiszem, üdvös és hasznos reájuk irányítani a figyelmet. A másik dolog, amit meg akarok említeni, a segélyek kérdése. A segélyek mérve nevetségesen csekély, azt fel kell emelni. Ez természetesen függ a pénzügyi helyzettől, de ettől függetlenül intézkedni kellene legalább abban az irányban, hogy attól az asszonytól, aki tud és akar dolgozni, ne vonják meg a segélyt. A rendelet szerint ha valaki keresetképes, akkor nem kap segélyt. Igy azután a dolgos, szorgalmas asszony, aki elmegy napszámba és reggeltől-estig fáradozik, az nem kap segélyt, ellenben,aki otthon marad és nem dolgozik, az kap segélyt. Természetes, hogy sokan ugy okoskodnak — egészen logikusan — hogy inkább otthon maradnak, mert ha dolgozni mennek, akkor megvonják tőlük a segélyt. A segélynél, ellenkezőleg a szorgalmasakat kell inkább figyelembe venni. Inkább még többet adnék az illetőknek, csak legyen bennük buzgalom, iparkodás, — mert pénz volt, pénz lesz, de a fő, hogy kenyér legyen, hogy az asszonyok verejtékes munkájukkal előmozdítsák a kenyérprodukcziót. Erre kérem a t. kormány figyelmét. A harmadik pont, amit röviden fel akarok említeni, a drágaság kérdése. Mindenki panaszkodik a drágaság miatt. Kötelességem ezt felemlíteni, mert belátom magam is, hogy itt bajok vannak. Szó van arról, hogy felemelik a hivatalnokok járandóságát, adjanak nekik drágasági pótlékot stb. De felhívom a t. kormány figyelmét a papság helyzetére e súlyos időben. Azt mondják, hogy hiszen a papoknak jó dolguk van. Ez régen sok tekintetben igaz volt, de ma mások a gazdasági viszonyok. Ma mindenki közreműködik a honvédelemben és minden felekezet papjainak nagy érdemeik vannak a háború körül. A háborúban a lelki megnyugvás, az örök életre való gondolat oly tényezők, amelyek segítik elviselni az élet keresztjét, hogy az a katona hű maradjon zászlójához és bátran küzdjön. Említem az eskü szentségét is. Hány embernek lelkületében él az eskü szentsége és teszi képessé minden fáradalom elviseléséré ! Mindé gondolatokat a lelkészség oltja az emberekbe Istenség törvényei alapján. E nemes eszmék menynyire szolgálnak a nemzet és a hon védelmére ! A lelkészség adja a vigasztalás szavait a csapások eltűrésére, az teszi képessé az embereket, hogy a túlvilági élet jutalma reményében áldozzák fel a pillanatnyi földi életet. E gondolatok ébrentartása mindenesetre hozzájárul ahhoz, hogy ez a katona nem gép, hanem élő szerkezet, mely lelkiismeretével, hűségével áll ki a síkra a győzelemért. A kormány is mindenféle ügyben a lekészségkez fordul, iratokkal, kérelmekkel halmozza el, mert tudja, hogy a lelkészség szívesen jár el ily közügyekben, szívesen járul hozzá ügybuzgóságával, jótékonyságával a nehéz helyzet elviselhetővé tételéhez. Ha arról van szó, hogy elismerésben kell részesíteni a lelkészkedő papságot, a társadalom mindjárt kész a válaszszal: könnyű a papoknak, van mennyországuk. De hát elsősorban azoknak is élniök kell, és élni nem lehet kenyér nélkül. Nem fejthetnek ki semmiféle üdvös munkát ők sem, ha nincsenek tisztességesen ellátva. Ép ezért gondoljon a kormány rájuk is. Ha tud gondolni a hivatalnokokra, a tanítókra és sok más osztályra, javítson a lelkészek helyzetén is! Végül kijelentem, hogy miért fogadom örömmel ez indemnitást. Mikor első alkalommal meg-