Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-636
jiihius ]&-én 7 csütörtökön. 18 636, országos ütés 1916 son magának X. Y. urnak leánya, rokona, vagy elaggott kisasszonya. Ha ez megvalósul, akkor egész komolyan meg lehet követelni az emberektől, hogy dolgozzanak és ki kell mondani azután az általános hadkötelezettség mintájára az általános munkakötelezettséget. Azt a sok kávéházi hölgyet, aki sokszor kéthárom, órán át ül a kávéházban, szépen be lehetne rendelni, hogy a katonák számára varrjanak, dolgozzanak és igazán produktive működjenek, ahelyett, hogy a promenádokon parádéznak vagy a kávéházakban ülnek. Komoly ellenőrzéssel és komoly büntetésekkel rá lehetne őket kényszeríteni arra, hogy ők is résztvegyenek a munkában. Akkor azután meg lehetne szervezni a produkcziót is. De most minél több a rendelet, annál nagyobb lesz az anarchia és a drágaság. Ezek szinte figyelmeztetik az embereket, hogy mi fog megdrágulni. Ha kijön egy rendelet, ez azt jelenti, hogy most már nincs ebből készlet, akinek van, az visszatartja, mert kéz alatt úgyis kétszer-háromszor annyit kap. A rendeletek folytán maholnap egész labirintusa lesz az egész gazdasági rendszernek, ugy hogy bizony nagy Theseusnak kell annak lennie, aki egy ökröt tud megvenni és nagy pénztárczája kell hogy legyen annak, aki boldogulni tud az élet labirintusában. Ha van általános munkakötelezettség, akkor lehet munkaszervezettség is. Ha pedig nincs munkaszervezettség, akkor felesleges, hiábavaló mindenféle apriorisztikus makszimálás. Azt csak képzeljük, hogy ér valamit, pedig csak olyan, mint amikor flastromot tesznek az embernek a gyomrára. Akkor hiába minden szabályzat, ezeket szépen kijátszszák. Egy-kettőt elcsípnek : fogtunk törököt, árfelhajtót, de a többi csak nevet, vigyáz, hogy meg ne csipjék, és igy fejlődik tovább a dolog, mig be nem következik a tragikus vég. Épen azért, amint a háborúban szervezve van a védelem, ugy az általános munkakötelezettség szervezésével kell a jjrodukcziót is irányítani. A minister ur félreértett engem, hogy én szoczialisztikus irányban akarnám fejleszteni az államot. Hiszen maga az állam halad legjobban a marxista kommunizmus felé. Hiszen Németországban a szoczializmus alapelvei szerint maholnap a pénz kiküszöbölődik az életből s a munkás kap szombaton egy sereg czédulát: kenyérjegyet, tejjegyet, ruhaczédulát stb. Tele lesz a zsebünk, vagy noteszünk, vagy táskánk pénz helyett különböző czettlikkel és az ilyen különböző czédulákkal fogjuk összes szükségleteinket lebonyolítani. Idefejlődnek a dolgok nálunk is a produkczió szervezetlenségének logikus következményeként, ha nem tanulunk a németek bajából, hogy mire az ideér hozzánk, felvértezzük magunkat ellene. A mi helyzetünk könnyebb, mert a német elől megy és kísérletezik, hogy valami jó-e, helyes-e. Ezen az alajmn szervezni kell a produkcziót és elérni azt, hog}^ meglegyen minden embernek az az élet minimuma, amelyre szüksége van. Ez pedig nem oly nehéz dolog. Ha meg tudjuk határozni X. vagy Y. tárgy makszimumát, miért ne . lehetne meghatározni az életszükségletnek a minimumát is. Meg kell határozni az általános minőségű és a közkeresetnek megfelelő életminimumot minden államban és ennek produkálására kell rávezetni a társadalmat; általános minőségű kalapot, kabátot, czipőt kell produkálni és mindenkit azzal ellátni. Aki pedig nem éri be az általános minőséggel, azt a legsúlyosabb adókkal kell sújtani, lebélyegzéssel, mint a hordókat, vagy akármilyen lukszustárgyat. Meg vagyok győződve, hogy az ily módon befolyó jövedelem az életminimumok feltételeit szépen fedezné, s akkor nem volna sem éhes, sem lerongyolt ember, az életminimum egyforma volna mindenkinél. Akiben pedig nincs meg az a demokratikus felfogás, hogy ő olyan polgár mint a többi, hanem felül akar emelkedni az átlagon, mint aki különb ember, mint akinek más minőségű pecsenye, ruha, czipő, kabát kell, az ám fizessen érte. En kiszámítottam nagyjából, hogy ezen lukszusadók behozatala majdnem fedezné azon demokratikus lelkű emberek általános minőségű szükségleteit, akik ezzel megelégednének. Azért mondom el ezt és állítom a t. ház elé, hogy figyelmet keltsek az illetékes embereknél ebben az irányban. Meg vagyok győződve, hogy a helyzet feltétlenül ide fog fejlődni, ha nem teszünk is ez irányban semmit se. Mert hiszen már láthatjuk, hogy ennek a háborúnak sem ma, sem holnap, sem az idén, sem jövőre vége nem lesz, hanem valószínűleg egész generáczión át fog tartani; mellékes, hogy egyszer karddal, azután kenyérrel, egyszer pénzzel, másszor ágyúgolyóval. Mindenesetre itt olyan nizus van az emberiségben, hogy le akarják vonni a végső konzekvencziákat; az emberiség az ő öntudatában vagy gőgjében oly megátalkodott, hogy nem fogja megalázni magát egyik fél sem, amig csak mozdulni tud. Épen ezért a körülmények ilyen fejlődése, ha elibe nem vágunk, a legtragikusabb, a legvégzetesebb formában fog bennünket érni. Ezek után röviden még három pontot kell említenem. Csekélységnek látszik az első : a katonák szabadságolásának kérdése. Tudomásom van róla, hogy vannak katonák, akik a háború kezdete óta künn vannak a csatatéren és nem kaptak még szabadságot. Az illető közeg, amely ezért felelős, mindenesetre legalább is alapos dorgatóriumot érdemel. Hiszen valakit két évig künn tartani a csatatéren, a hadviselés érdekei ellen elkövetett vétségszámba megy. Hiszen azt az embert ez tönkreteszi, idegeiben megőrli, holott, ha megkapná rendszeresen a maga szabadságát, felelevenül ne, felfrissülne. Szervezni és rendszeresíteni kell a katonák szabadságolását, hogy az ne függjön egy szakaszparancsnok szeszélyétől és akaratától. Szerény nézetem szerint a hadügyininisternek el kellene rendelnie, hogy aki már egy éve a csatatéren van, feltétlenül 8 heti szabadságra bocsátandó. A hadi helyzet ezt bizonyára meg fogja engedni. Azt hiszem, a tiszt urak között is nagyon
