Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-644

426 644. országos ülés 1916 az, hogy a tisztviselők a Háború tartama alatt és a háború megszűnésétől számított bizonyos ideig, legalább azon skála alá essenek, amely eddig volt érvényben, vagyis a régi skála szerint fizessenek. Hiszem, hogy a t. ház el fogja fogadni az első javaslatomat, amely a teljes mentességre vonatkozik. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezt kívántam az első fejezet szempontjából félhozni. A második fejezet az ingatlanok értékének megállapítására vonatkozik. Itt megint csak azzal a kifogással kell elsősorban fellépnünk, amelyet az előbb letárgyalt javaslatnál is felhoztunk, hogy a nagytőke, a nagybankok, a nagy vagyonok kevésbbé vannak igénybevéve, azoknál nincsenek azok a különleges fokozatok és eljárások megállapítva, amelyek az illetékszabályoknak alkalmazását terhesebbekké teszik. Hivatkozom itt a törvényjavaslat 8. §-ára, amely az illetékegyenérték megállapításáról szól. Az illeték egyenérték, amely érdekli a nagybirtokot, a bankokat és szóval a hasonló kedvező helyzetben lévő adóalanyokat, az 5. §. rendelkezése alá tartozik, vagyis ott megállapított fiksz összegekkel állunk szemben. Itt nem mondja ki a törvényjavaslat, hogy becslésnek van helye. Már most foglalkozni kívánok a 4. §. rendelkezéseivel. Előre kell bocsátani, hogy aki foglalkozott és figyelemmel kisérte törvényhozásunk rendelkezéseit, úgyszólván a kiegyezés óta, azt fogja látni, hogy a pénzügyi kormány részéről állandó törekvés van arra, hogy ezeket az illetékeket fölemelje és folytonosan találkozunk rendelkezésekkel, amelyek majd ezen, majd azon a czimen, ezen meg azon eljárással a fizetendő illetékeket emelik. De még egy javaslat sem ment annyira, mint ez a javaslat, hogy különösen kimondja azt, hogy az esetben, ha a kincstár azokkal az összegekkel nincs megelégedve, azokkal a becsértékekkel nincs megelégedve, amelyek a minimális értékek alapjául szolgáló kulcsok szerint kijönnek, akkor hatósági becslés kérésének van helye. Nem zárkózom el az elől, hogy bizonyos kivételes alkalomkor a kincstár képviselője hatósági becslést kérhessen. Hiszen látjuk, hogy vannak pl. nagy városok, amelyekben vannak egyes értékes telkek és amikor ezek adás-vétel alá kerülnek, ha a minimális alapon veszem becsértéküket, egészen kis összeget fognak kimutatni forgalmi érték gyanánt és módjuk van így azoknak, akik ily dologra kötnek üzletet, hogy a kincstárt érzékenyen megkárosítsák. De mert a kincstár ezt az eljárást tapasztalta, mert ily esetek fenforognak, nem szabad ezt az eljárást általánosítani, de nem szabad elmenni odáig, amint a 10. § rendelkezik. A 10. §. különösen a kisgazdákra, a kisemberekre nézve nagyon sérelmes és ennek a szempontjából akarok különösen a becslés kérdésével foglalkozni. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tudom ugyanis, hogy a nagytőke, a nagybankok megtalálják a Julius 13-án, csütörtökön. maguk fegyverét, hogy ily javaslattal szemben védekezhessenek, de a kisgazdának, a kisembernek van a legkevesebb szószólója, hogy eltompítsa a fegyvert, amelyet ellene alkalmaznak, ha az esetleg nagyon súlyosnak bizonyulna s ez bizony nagyon súlyosnak bizonyul. En különösen ebből a szempontból tartom nagyon súlyosnak, hogy a 10. §. ekkép rendelkezik. A hatósági szakértői becslés kérését megelőzőleg a pénzügyigazgatóságnak az érték megállapítása czéljából az illetékköteles féllel megegyezést kell megkísérelni. Ez alapjában véve nagyon helyes, hogy ne menjen neki egyenesen a félnek és követelje a hatósági becslést, hanem próbálja meg vele a barátságos megegyezést. Ámde ennek a szakasznak további rendelkezése már nagyon súlyos, mert azt mondja, hogy a becslés költségeit a kincstár viseli abban az esetben, ha annak eredménye az illetékkötelezett fél által bevallott értéket 10%-nál többel nem haladja meg. Minden más esetben a költséget az illetékkötelezett fél tartozik viselni. A költségek közadók módjára hajtandók be. Azután a további rendelkezésekben a pénzügyministerre bízza, hogy ő állapítsa meg azokat a szabályokat, amelyek szerint a becslés történik. Éh ilyen becslési kérdésekkel sokat foglalkoztam és tudom, hogy az hogyan megy. Ha szabályszerű becslést akarunk keresztülvinni, oda három szakértőt kell kivinni, sokszor pedig a mi telekkönyvi viszonyaink mellett, hol a beazonosítás nehezen eszközölhető, mérnök is kell, aki ki tudja mérni a parczellát, amelyikről szó van. Nagyon jól tudjuk, hogy a becslés mindig egyéni s nem kívánhatjuk attól a kisgazdától, hogy ő elismerjen olyan becsértéket, melyet magára nézve súlyosnak tart, csupán azért, mert esetleg történtek abban a községben olyan vételek, ahol adtak olyan vételárakat, amelyek meghaladták a rendes forgalmi értéket, különösen azt az értéket, melyet az illető fél reálisnak tart. Nagyon természetes, hogy az az ember, kit az ág is huz, kinek mindenhová fizetnie kell, védekezik az illeték ellen, mint minden olyan kísérlet ellen, mely tőle pénzt akar kisajtolni. Nézzük egy kisembernek a hagyatéki eljárását. Mikor meghal valakije, aki után örököl, elsősorban keresztül kell esnie a temetés rengeteg költségén. Sok helyen az a szokás a népnél, hogy kénytelen halotti tort is tartani, amelynek költsége sokszor tekintélyes, mely szokás alól erkölcsileg nehéz magát emanczipálni. Most következik a haláleset felvétele, a leltározás, mindezekért az illető félnek fizetnie kell. Akkor azután be kell mennie a közjegyzőhöz hagyatéki tárgyalásra. Meg kell fizetni a hagyatéki tárgyalási dijat, mikor pedig vitás kérdések vannak, ügyvédet is kell fogadnia. De ettől eltekintve, maga ez az eljárás igen költséges, amíg végre hozzájut ahhoz az egy-két