Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-644
644. országos ülés 1916 Julius 13-án, csütörtökön 427 holdhoz, sokszor erősen megterhelve. Akkor a végén előáll a kincstár közege és azt mondja: »En ugy látom, a te egy-két hold földed többet ér, mint amennyire te értékelted. Tartozol ennyi, meg ennyi illetéket fizetni.« Ez úgyszólván revolver arra a kisemberre, mert ha ez a szöveg megy keresztül, ha az a földmives ember nem adja meg azt, amit a kincstár kér, a nyakára viszi a költséges becslést, mely igen sok pénzbe kerül, s ha csak 10 °/o-kal többet állapit meg, mint amennyit ő maga elismer, már ezen 10% erejénél fogva a nyakába varrják az összes becslési költséget. Én antiszocziálisabb rendelkezést nem tudnék ebbe a javaslatba beletenni, mint ezt. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbáloldalon.) Ilyen rendelkezéshez hozzá nem járulhatunk. Hogy mennyire a kincstárnak egyoldalú érdekeit viseli szivén ez a javaslat, ezt mutatja a 4. §-nak az a rendelkezése, hogy a kincstár ha törik, ha szakad, meg kell hogy kapja azt a legmagasabb összeget, mely akár becsléssel, akár minimális alapon kijön. Megtörténhetik, hogy a minimális alapon számított becsérték tálmagas. Megtörténik, hogy a becslést keresztül kell vezetni s a kincstár meggyőződik, hogy nemcsak azt az összeget nem éri meg az ingatlan, amelyet ő felállított és elfogadtatni akart, hanem sokkal kevesebbet ér, mint amennyit a kataszteri tiszta jövedelem alapján az 5. §. értelmében megállapítani lehet. Ily körülmények között a kincstár azt mondja: ez esetben nekem hiába csináltak becsüt, én a félnek nem adom meg azt a jogot, hogy a 10%-os divergálást a maga előnyére érvényesíthesse, hanem követelem, hogy a fél minden körülmények között fizesse meg a minimális becsértéket. Ha a magas kincstár áll egy féllel szemben, legalább annyit állapítsunk meg, hogy egyenlők legyenek azok a sanszok, melyekkel dolgozik és a kincstár ne akarja kihasználni a törvénynek azt a rendelkezéseit, amelyről már becsléssel állapította meg, hogy helytelen. Rá kell mutatnom arra is, hogy a kataszteri tiszta jövedelem szempontjából is magasnak találom azt a becsértéket, mely az 5. §-ban foglaltatik, hogy t, i. a kataszteri tiszta jövedelemnek harminezszoros összege, a szőlőknél ötvenkétszeres összege tekintessék becsértéknek, mert a tekintetben is rendkívül különbség van, hogy a kataszteri tiszta jövedelem hogyan van megállapítva. Ezek oly diszpozicziók, amelyek semmi esetre sem fognak kellő eredményre vezetni és a közönségre megnyugtatólag hatni. A szőlőknél köztudomású, hogy maga a szőlő elnevezés még nem jelent szőlőt. Az a szőlő lehet beállított szőlő, lehet félig elpusztult szőlő, lehet oly szőlő, amelynek csak a neve szőlő. A 6. §-ban akarja a t. kormány ezt némileg korrigálni, azonban itt annyira elpusztultnak kívánja azt a földet, hogy semmiféle művelésre alkalmas ne legyen. Ha kimutatom azt, hogy annak a földnek 99°/o-a szántó, akkor nem vehetem igénybe azt a kedvezményt, amelyet az 5. §. megállapít, hogy ne az 52-es, hanem a 30-as kulcs alá essék. Ezekről a részletekről igen terjedelmes eszmecserét lehetne folytatni. De én azt hiszem, hogy sokkal czélszerübb volt, hogy e helyen csak a különösen kimagasló szempontokra mutattam reá. Ezzel végeztem a második fejezet rendelkezéseivel is. Rátérek most már a harmadik fejezet rendelkezéseire. Itt a t. pénziigyminister ur egy szocziális és úgyszólván humánus kötelességérzetből indul ki. Azonban épen erre a dologra talán alkalmazhatnám azt, amit olvastam egy tudományos folyóiratban, a léleknek a fotografálását. Egy dán tudós állítólag feltalálta a léleknek fotografálását és kétféle fényképet, készített a lélekről. Azt mondja a tudományos megállapítás, hogy ezek között a különbség az, hogy egyik fényképen a lélek látszik, a másikon ellenben nem látszik. Itt ennél a javaslatnál a lélek félig látszik, félig viszi keresztül a t. pénzügyminister ur azokat a kedvezményeket, amelyekben az a szegény hareztéri elpusztult részesül, aki itthon hagyja r az ő esetleg nélkülözéseknek kitett családját. Én ezeket a kedvezményeket, amelyeket a t. pénzügyminister ur itt felállít, kielégítőknek nem találom, sem a mennyiségek szempontjából, sem abból a szempontból, hogy csak az egyenes leszármazókra és a házastársra akarja ezeket kiterjeszteni. Én máskép állapítanám meg azt a kritériumot, ahol a kedvezményeket egészben vagy részben megadjuk. Talán legegyszerűbben ugy mondhatnám, hogy tegyünk különbséget a siró és a nevető örökösök között; a siró örökösöknek megadom a kedvezményt, a nevető örökösök ilyen kedvezményben nem részesülnek. De ha a siró örökösöket nézzük, akkor nem elegendő az, hogy csak az egyenes leszármazókról és a házastársról beszéljünk. Hiszen ott vannak pl. a szülök. Hányszor történik meg az, hogy az elaggott szülő átruházza a vagyonát a gyermekre, — hiszen az előbb a hadi nyereségadó tárgyalásánál beszéltünk épen erről a kérdésről — aki ezért eltartja a szülőt. Most már az a gyámoltalan szülő örököl a gyermek után, visszakapja a vagyont és ki van téve ennek a zaklató eljárásnak, ki van téve egy csomó költségnek, amit én akkor, mikor az ő gyámolitója, az ő eltartója hősi halált halt a hareztéren, vagy a háborúban szerzett betegség következtében pusztult el, méltányosnak, helyesnek, jogosnak egyáltalában nem tartok. Azután, mikor olyan szigorú becslési eljárásokat irunk elő, mint amilyeneket ez a javaslat előir, azt hiszem, nem elegendő, ha elmegyünk addig a mértékig, hogy pl. 20.000 — 50.000— 100.000 koronás hagyatékokat mentesítünk, hanem bizonyos figyelemmel kellene lenni azokra a terhekre is, amelyek az illető hagyatékot ter54*
