Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-635

SM. országos ülés 19Í6 jnnius li-én, szerdán. m az események által a legrövidebb időn belül nem fog megczáfoltatni, hogy elég erőnk áll rendelkezésre arra, hogy ebből a mostani sikertelenségből ne legyen katasztrófa és hogy a keleti fronton megállítsuk az előnyomulást, ami teljesen elegendő. Ez a czélunk, egyéb nem volt tervbe véve a mi részünkről; hogyha feltartóztatjuk az orosz előnyomulást, akkor teljesen eleget tettünk czéljainknak. Ezzel a momentán sikertelenséggel szemben áll az a nagy siker, amelyet elértünk az olasz harcztéren. Méltóztatnak emlékezni, hogy mikor az olasz hadsereg az isonzói fonton hosszú erőlködés után véres fővel vissza veretett, akkor hivatalosan azt mondták olasz részről, hogy ennek nincsen komolyabb jelentősége, mert ők Tirolban bezárták azokat a kapukat, amelyekből kitörve, veszélyeztetni lehet az Isonzón álló olasz haderő összeköttetési vonalát; hogy az, hogy Tirolban elfoglalták azokat a szorosokat, amelyek levezetnek a völgy felé, sokkal nagyobb értékű Olaszországra nézve, mint a momentán sikertelenségek az Isonzón és hogy elő van-e készítve az offenzíva lehetősége. Most ezek a szorosok megint a mi kezünkben vannak, sőt tovább megyek, azokból a szorosokból hadseregünk kibontakozott és ott van egész közel az olasz rónához, fenyegetve az isonzói hadsereg összeköttetését Olaszország szivével. Töméntelen foglyot is ejtettünk s ennek folytán meg is rendült, meg is bukott az a kormány, mely áruló politikájával hátba támadott bennünket a legveszélyesebb perczekben, ugy hogy erkölcsi hatása is van már eddigi győzelmeinknek. Nincs tehát semmi ok arra, hogy csüggedjünk. Egyes részeken nehéz helyzetbenvan hadseregünk, de nagyban és egészben eddigi eredményeinket fenn tudjuk tartani, szövetségeseink pedig határozott előnyomulásban vannak Verdun felé. A verduni mérkőzésnél nem az a fontos, hogy melyik perczben fog ez vagy az a vár elesni, hanem fontos az, hogy végül melyik hadsereg fog ott felülkerekedni és e tekintetben a legjobb reményeink lehetnek, mert minden hir arról beszél, hogy a németek fölénye állandóan és fokozatosan emelkedik. Emellett az a tengeri csata is csak örömmel hathatja át szivünket, arról is csak örömmel és megelégedéssel emlékezhetünk meg, mert mindenesetre mutatja, hogy milyen erőteljes a német flotta s hogy még a tengeren sem áll teljesen ellenfeleink abszolút fölénye. Ezzel tulaj donképen be is fejezhettem volna felszólalásomat, ha azonban felszólaltam, mégis akarok egy pár kérdést felemlíteni. Nem akarom most vita tárgyává tenni azokat a kérdéseket, amelyeket t. barátom Károlyi Mihály felhozott. Én ma a külpolitikával akarok foglalkozni, nem pedig belpolitikai kérdésekkel, azon hitben, hogy ezekre még lesz időm visszatérni, A béke kérdését említette meg t. barátom ; én sem térek ki előle. De nem azért, hogy ismételjem azt a békebeszédet, amelyet legutóbb itt tartottam, hanem azért, hogy leszegezzem újból a felelősség kérdését, hogy rámutassak arra, hogy a jelenlegi harcznak kizárólag és csakis az entente az oka. (Igaz ! Ugy van!) Ha ma és mindennap ezren és ezren pusztulnak, erről nem tehetünk semmit, ezért kizárólag az entente politikája a felelős, A múltkori országgyűlés alkalmával itt elhangzott beszédek, amelyeket még tetőzött a német kanczellár békeszerető nyilatkozata, semmi visszhangra nem találtak, ellenkezőleg rideg visszautasításban részesültek. Oly nagy az antipátia az entente körében a béke szó iránt, hogy Wilsont, akit az imént csak dicsőitettek, azt a legkeményebben megtámadták a franczia lapok, megtámadták az angol lapok, mert ki merte mondani azt az embertelen szót, hogy béke. Aki azelőtt nagy ember volt, az egyszerűen intrikussá vált. A békeakcziót általában az entente lapjaiban, ámbár az a legszebb, a legnemesebb, a legmagasztosabb emberi érzésekből ered is, egyszerűen intrikának nevezik, mely felháborító. Ily viszonyok közt természetesen hiába volt bennünk békeszeretet. Én abban látom a nagy különbséget közöttünk és közöttük, hogy a mi kormányunk nem kívánta tovább folytatni a harczot tisztán csak abból a czélból, hogy tovább legyőzzék az ellenséget, hogy letörjék az ellenséges hadseregeket, hogy megalázzák az ellenséges nemzeteket, hogy végiggázoljanak az ellenséges országokon. E tekintetben egészen azt a felfogást vallották, amit t. barátom Károlyi igen helyesen fejezett ki, hogy a háború czélja nem az, hogy az ellenséget letörje, megalázza, hanem hogy biztosítsa saját czéljait és elérje saját létbiztonságát. Mi az elért eredmények keretén belül, számolva az adott hatalmi viszonyokkal, készek lettünk volna egy józan békére. Az entente azonban ezt visszautasította • és azt mondja : előbb meg kell törni a német katonai erőt, meg kell törni AusztriaMagyarországot, és csak akkor beszélhetünk a békéről és ezért van, sajnos, szerintem még áthidalhatatlan ellentét közöttünk. Ebben van az akadály, nem az egyes feltételekben rejlő különbségekben, hanem abban, hogy ők azt tartják, hogy amíg minket teljesen meg nem aláztak, amig minket meg nem törtek, addig nem is érdemes békéről beszélni. Míg ez így van, addig, sajnos, nekünk — ámbár óriási hiba volna békeszeretetünket megváltoztatni, álláspontunkon e tekintetben módositani — nem marad más hátra, mint harczolni keményen a győzelemig. (Általános élénk helyeslés.) A másik kérdés, amelyről ma beszélni akarok, a lengyel kérdés. (Halljuk! Halljuk! bal felől.) Itt is mérsékelve önmagamat, nem akarom az egész kérdést felölelni, nem akarom kifejteni egyéni nézeteimet arra vonatkozólag, hogy mikép volna leghelyesebb Lengyelországot megszervezni. Csak egy részre redukálom megjegyzéseimet, amely rész azonban igen fontos. A kanczellár már két ízben is kijelentette, hogy Lengyelországot nem hajlandó győzelem 5*