Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-635

U 635. országos ülés 1916 esetében visszabocsátani orosz uralom alá. Sajnos, a mi kormányunk e tekintetben mindeddig teljesen hallgatott. Azt a szót, hogy »lengyel«, tudtommal a nyilvánosság előtt még ki nem mondták. Ez mindenesetre mulasztás. Én azt tartom, hogy a kanczellárnak ezerszer igaza volt, mikor hangsúlyozta ezt az elhatározását, igaza volt egoisztikus érdekekből, igaza volt azonban emberi szempontból is. Hogy mennyire igaza volt emberi szempontból, azt bizonyitja az a tény, hogy jelenleg az oroszok szövetségesei körében, az angol, a franczia és az olasz sajtóban is gyakran olvasni azt, hogy nem lehet Lengyelországot visszabocsátani az orosz uralom alá. Ha tehát azok, akik szövetségben vannak Oroszországgal, igy nyilatkoznak, természetes, hogy mi, akik harczolunk vele, azt az álláspontot foglaljuk el, hogy az egyszer felszabadított Lengyelországot vissza nem bocsátjuk az orosz járom alá. De azt tartom, hogy ez a kijelentés sem elegendő, azt tartom, hogy szükség volna még arra is, hogy ennél tovább-menjünk és kijelentsük azt, hogy semmi körülmények között nem megyünk bele olyan megoldásba, amely a jelenlegi Lengyelországot újból fel akarná osztani. (Helyeslés a balés a szélsőbahldalon.) Ezt én egy kardinális r)ontnak, saját érdekünknek és a világjiolitika egyik legfontosabb kérdésének tartom. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalion.) Méltóztassék csak meggondolni, mi egy nemzetre nézve, mi a lengyelre nézve egy uj felosztás veszélye. Hiszen mi magyarok tudjuk legjobban azt, milyen borzasztó, ha egy összefüggő testet széttépnek, az egy viviszekczió, az egy borzasztó lelkiállapot. Ezen a műtéten már többször átment a szerencsétlen lengyel nemzet. Most érzi ennek a megosztottságnak irtózatos következményeit. Hallottam esetet, a nevet is megmondották, ahol egy testvér a testvért lőtte meg a csatában, az egyik német szolgálatban volt, a másik orosz szolgálatban, nem ismerték fel egymást, csak mikor már megtörtént a szerencsétlenség. Ilyen körülmények között nem mondhatok mást, mint azt, hogy az egész lengyel nemzetben az az ideges aggodalom van, hogy valahogy ne oszszák meg újra, ne legyen újra kitéve fájdalmas operácziónak. Ha e tekintetben megnyugtatják, akkor bizonyos lelki egyensúly fog ott helyreállani és akkor azt hiszem, hogy minden orosz kísérletezés • és az entente részéről jövő minden ígérgetés abszolút kudarczot fog vallani. Ha nem teszszük ezt, ha az az aggodalom fog elterjedni, amelyre támpontot ad az az elkerülhetetlen adminisztratív tény, hogy jelenleg ketté kellett osztani még a régi kongreszszusi Lengyelországot is, ha tényleg felosztják Lengyelországot, akkor egyenesen a pánszlávizmus karjaiba hajtjuk a lengyeleket, (Ügy van! ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) a mi magyar szempontból a képzelhető legnagyobb vakság, a képzelhető legnagyobb hiba volna. Pedig ez nem olyan lehetetlen dolog. Hiszen június lé-én, szerdán. a lengyelekről általában az volt a közfelfogás, hogy a lengyel gyűlöli az oroszt, olyan mint a viz és az olaj, össze nem keveredhet az oroszszal és biztos támaszunk. Ez az idő már rég elmúlt. Egész Európa feladta a lengyelt. Először következett a három császárszövetség, Bismarck politika] á\

r

al, amely teljesen kizárta azt a reményt, hogy Oroszország nyugati szomszédjai szabadítsák fel Lengyelországot. Azután később következett a francziaorosz szövetség, midőn franczia politikusok, akiket azelőtt bezártak azért, mert demonstráltak a lengyel szabadság ügyében, a czárt fogadták ünnspélyesen és az orosz barátságnak előharezosaivá váltak; akkor az a remény is megszűnt teljesen, hogy a távoli nyugattól jön a szabadság szózata. A lengyelek teljesen feladták azt a reményt, kizártnak, lehetetlennek tartották azt, hogy felszabaduljanak. Ezért nagy áramlat fejlődött ki azzal a törekvéssel, hogy egy modus vivendit találjanak az oroszszal, kibéküljenek vele, sőt ismerem azt az igen nagy litteraturát, amelyik azt a czélt tűzte ki, hogy a közös németgyülöletben találja meg a kiegyenlítést az orosz és a lengyel, hogy egy pánszláv, allszláv irányzatban elsősorban német gyűlölettel történjék meg a kibékülés. Ilyen körülmények között vigyáznunk kell, hogy ne vegyen erőt a nép lelkén ez az áramlat. Eddig nem sikerült és mondhatom, hogy a legnagyobb szolgálatok egyike, amit nekünk egy idegen nemzet tehetett, az volt, hogy a lengyel nem állt a pánszláv eszmék szolgálatába. Méltóztassék csak figyelemmel kisérni, hogy ellenségeink a háború előtt milyen kitartással dolgoztak azon, hogy a lengyel eszmét maguknak megszerezzék és meghódítsák, hogy a teljes szláv szolidaritást azzal állítsák helyre, hogy a lengyel nemzetet is, amely eddig fázott tőle, megnyerjék a maguk számára. Ma, a háború alatt is folyik ez az agitáczió, a kemény, vaskezü Nikolaj nagyherczeg olyan puha volt a lengyelekkel szemben, annyit igér: nekik, beszélt szabadságról, beszélt arról, hogy megjön az óra, amikor a lengyel élvezheti majd nyelvének jogait, teljes autonómiát igért. nekik, mindent megtett a czárizmus, amit legalább szavakkal tenni lehet, hogy megnyerje. Amint említettem, az entente sajtójában is elterjedt az a nézet, hogy a háború után semmi körülmények között sem szabad a lengyeleket megint orosz fenhatóság alá juttatni, amivel szintén azt akarják elérni, hogy megnyerjék a lengyel nemzetet és ellenünk játszszák ki. Ez nem sikerült és nehezen is fog sikerülni azért, mert a lengyeleknek keserű tapasztalataik vannak. Az a litteratura, amelyről megemlékeztem és amely orosz irányban Íródott, kénytelen minduntalan kiemelni azt, hogy eddig az orosz kormány semmi ígéretet be nem váltott; kénytelen rámutatni arra, hogy a bécsi kongresszus idejétől fogva egészen az 1905-iki alkotmányig minden igéret papíron maradt. Nemrégen egy orosz is irta, hogy az orosz bürokratizmus, az orosz czáriz-