Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-635
633. országos ülés 1916 Szemben. Olaszországot majd rá fogják birni, hogy szövetséges kötelessége alól elvonja magát.« (Mozgás.) A két közvetlenül érdekelt nagyhatalom mérséklete és belátása folytán, melyet az osztrákmagyar diplomáczia is barátságos közbenjárásával buzgóan támogatott, akkor sikerült a feltornyosult felhőket eloszlatni. Az angol külügyi államtitkár tagadóba veszi a német birodalmi kanczellár azon megállapítását, hogy Angolország abban a válságban, amelybe Bosznia anneksziója után jutott az orosz politika, nem állott a kiegyenlítésre törekvő tényezők oldalán, hanem szította az Oroszország és közöttünk, illetőleg Németország között felmerült ellentétet. Az angol államférfi a német kanczellárnak jDedig okiratokkal is bizonyított állítására vonatkozólag, lovagias ellenségek között is szokatlan erős kitétellel »elsőrendü hazugság«-nak minősiti, hogy Angolország háborút akart volna akkor Bosznia miatt. Hát hogy mit akart Sir Edward Grey, azt neki jobban kell tudnia, de annyi bizonyos, hogy mint von Bethmann-Hollweg ur azt kimutatta, Pétervárott az angol képviselet, mely intim tanácsadója volt az orosz kormánynak, mindenkép szította a közöttünk és Oroszország közt a bosnyák kérdés miatt felmerült ellentétet és végre rosszalásának és csalódásának is adott kifejezést, midőn az orosz kormány monarchiánk és Németország határozott állásfoglalásával szemben a bevégzett ténybe belenyugodott. Ezt tanúsítják a mi akkori értesüléseink is. Az ellentét hevének idejében, 1909 márczius 6-án pétervári nagykövetünk egy jellemző idevágó észleletét jelentvén, hozzáteszi, hogy az »fényes bizonysága akkori felfogásomnak, hogy az angol nagykövetség és szatellitái buzgólkodtak Iswolszky ur bluff-politikájának állhatatos támogatásában*. Midőn megkezdődött Pétervárott a kiábrándulás és Ausztria-Magyarország és Németország szilárd magatartásával szemben eloszlott a bátorság törésre vinni a dolgot, nagykövetünk előbb konstatálja — április 4-én — hogy a helyzet felismerése Iswolszkyt »arra késztette, hogy angol tanácsadójának meghallgatása nélkül Carskoje Szeló-ba menjen és uralkodójának jelentést tegyen a kritikus helyzetrők, mire az »adhésion sans réserve« lett megadva a berlini szerződés XXV. czikkének eltörléséhez. Még ugyanaznap a nagykövet ezt jelenti : »A bekövetkezett mozzanat nem kerülte ki az angol diplomáczia figyelmét. Oda törekszik máris, hogy azt végső czéljaira kihasználja. Sir. A. Nicolson, valamint hivatalos és nem hivatalos törzskara most az érzelmi húrokat pengeti és ezáltal iparkodik tágítani a szakadást, melyet a dolgoknak a közel Keleten végbemenő fejlődése a központi hatalmak és Oroszország között okozott. Nagyméltóságod előtt ismeretes, mily hathatósan jnnius 14-én, szerdán. 29 támogatja ebben az itteni angol képviseletet honi sajtója. A hármas királyság machiavellisztikus képviselőinek testvéri kezet nyújtanak az orosz pánszlávizmus ekzaltált előharczosai.« Látjuk tehát, mily kevéssé bizalomgerjesztőnek tapasztalták és Ítélték meg a mi diplomácziai képviselőink ép ugy, mint a németek már akkor az angol politikát velünk szemben. De az angol külügyi államtitkár ernyedetlcnül ismétli, hogy a világháborút ki lehetett volna kerülni, ha elfogadtatott volna a konferencziára vonatkozó javaslata. Erre a német birodalmi kanczellár már többizben megadta a választ oly alaposan, hogy abból elvenni, vagy ahhoz hozzátenni nem lehet semmit. Sir E. Grey igy okoskodik : Ha boldogulhatott a londoni Balkán-konferenczia, miért nem válhatott volna be ugyanazon eljárás a szerb konfliktusban is ? Angol országnak a londoni tárgyalásokban tanúsított jóhiszeműségét illetőleg hivatkozik az összes, tehát a német és osztrák-magyar résztvevők tanúságára is és ezért kell ezen megtévesztő állitásnak rövid észrevételt szentelnünk. (Halljuk! Halljuk!) Emlékeztetni kell mindenekelőtt arra, hogy a londoni nagykövetek konferencziájának nem volt egyéb feladata, mint rövid utat nyitni az európai kabinetek eszmecseréjének, minden döntő illetékesség nélkül. A konferenczia munkálatai nem tűntek ki sem gyorsaságuk, sem termékenységük által, de kellemes társalgási légkört teremtettek. E tekintetben teljesen jogosult Sir E. Greynek arra való hivatkozása, hogy az angol kormány magatartása »jóhiszemü« volt. Jóhiszemű volt abban, hogy a fenforgó kérdések megoldását, tehát fáradozásainak sikerét őszintén óhajtotta előmozdítani, de jóhiszemű volt egészen odáig is, hogy az álláspontok eltérésénél nem titkolta, hogy közelebbi politikai viszonya Oroszországhoz nem engedi meg neki a teljes részrehajlatlanságot. Ezt nagyon is megéreztük az egyes kérdések tárgyalásánál. Ennek megállapítása azonban ne legyen szemrehányás Sir E. Grey ellen, csak bizonyságául szolgáljon annak, mily kevéssé alkalmas eszköz lett volna előreláthatólag 1914 nyarán, egészen eltekintve az orosz mozgósítás által közvetlenül beállott megfenyegetéstől is, mely annak igénybevételét merőben lehetetlenné tette volna, az angol külügyi államtitkárnak konferenczia összehívására irányzott indítványa, amely konferenczián természetesen és ugyanazon okokból, Greyt ismét ott találtuk volna jóhiszemüleg és teljesen az ő szövetségeseinek oldalán. Ezt még meg lehetett koczkáztatni Londonban, ahol nem érintette egész Európa sorsát, ha a legtöbb kérdésben nem történt semmi és amikor történt valami, mint az albán kérdésben, nem volt sok köszönet az elért megoldásban. 1914-ben azonban oly kérdés jött dűlőre, amelyet kizárólag Ausztria-Magyarországnak kellett az őt vérig provokáló Szerbiával elintéznie. Amint Oroszország