Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-639
142 639. országos ülés 1916 Julius 4-én, kedden: adatok alapján mindig a háború előtti árakat helyezi szembe a most hivatalosan megállapított legalacsonyabb árakkal. Ebből azt látjuk, hogy az összes élelmiczikkek közül csak kettőnél marad az emelkedés 100%-on alul. Az összes többi czikknél 100-tól megy 6—700%-ig, egyes tételeknél 900%-ig, sőt a fokhagymánál 2500%-os az emelkedés. Ezt látva, egészen felesleges amellett argumentálni, hogy a fokozódó drágasággal szemben bizonyos ellenértéket kell nyújtanunk a köztisztviselőknek. De igen nehéz már most e segély mérvét igazságosan megállapitani. Ha keresem, hogy a tényleges áremelkedésekkel szemben mi volna a helyes és igazságos mérték, akkor a következő modalitásokkal állok szemben. Az egyik lenne azt mondani : a lakbér valamennyire ugyan emelkedett, de nagyjában megmaradt a háború előtti nívón, tehát a lakás tekintetében a tisztviselő drágasági segélyre nem szorul. De szorul az élelmezés, a ruházkodás, a gyógykezelés tekintetében és mindazon szükségleti czikkekben, melyek nem tartoznak ugyan sem az élelmezés, sem a ruházkodás, sem a gyógykezelés körébe, de melyekről egy kultúrember nem mondhat le. Ha ezeket veszem és számítom egy középflzetésü tisztviselő szükségletét a háború előtt és háború után, ellj esztően magas tételekre jutok, mert akkor 2—300%-kal legalább kellene felemelni az illetmények e részét s akkor a legkevesebb 4—500 millió volna, ami egy évre kellene. Természetesen a köztisztviselők, kik egytől-egyig jó hazafiak, egészen jól tudják, hogy ily óriási kiadásra az állam a mai, sok tekintetben a végsőig aggodalmas helyzetében elviselni nem képes, azért senki ilyen teljes kárpótlást a drágaságért nem kér. Volna a másik megoldás, amely talán a legideálisabb volna, amelyet az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete mint első alternatívát állított a t. kormány elé s amely arra vonatkozik, hogy disztingváljunk a nőtlen és a nős tisztviselők között és tegyünk disztinkeziót, miként a családi pótléknál, arra nézve, hogy a tisztviselők fizetéséből hány személynek kell megélnie. Nem akarok hangulatkeltő dolgokat felhozni, de egy példát legyen szabad mégis felemlítenem. Nemrégiben egy hivatalban jártam, ahol a főnök komoly, higgadt, magas állású tisztviselő. Ott láttam egy irodai alkalmazottat ; idősebb ember volt, lesoványodott, beteges kinézésű. Kérdeztem, hogy beteg-e ez a szegény ember % Azt felelték: Nem, uram, 13 embert kell ruháznia és élelmeznie irodatiszti fizetéséből; koplalnak, ez a baja. Természetes, hogy ezt az állapotot az állam nem tűrheti és kénytelen rajta segíteni. A segítés legczélszerübben az lenne, ha, amint a családi pótlék terén, amelyet oly szépen oldott meg a pénzügyminister ur, itt is az egyén viszonyaiból indulnának ki. Mégis belenyugszom abba, hogy ne ezt az elméletileg leghelyesebb megoldást válaszszuk, mert a tisztviselők nagy része a hareztéren van, az itthonmaradottakank rettentő sok a dolguk, ugy hogy nem győznék az egyesek családi állapotának felkutatásával járó munkát, így tehát a gondolat nem volna jól és igazságosan végrehajtható, azt pedig sok évi tapasztalatból tudom, hogyha egy ilyen intézkedést helytelenül hajtanak végre, ha egyeseket kihagynak, tévedésből vagy elnézésből, vagy bármily okból, ez a sérelem annyira fáj, hogy többet árt az elméletben kitűnő megoldás, mint amenynyit használ. Belenyugszom tehát abba, hogy ez alkalommal a családi pótlék rendszerű segélyezéstől elálljunk.Maradna a harmadik megoldás, amelyre az az Állami Tisztviselők Országes Egyesülete ugyancsak rámutatott: az egyenlő elbánás mindenkivel. Amilyen szép elv, annyira igazságtalan, mert egyenesen antiszocziális hatása volna. így jutottunk azután, ugy a t. kormány, mint az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete, valamint szerény magam is arra a megállapodásra, hogy százalékos alapon keressük a megoldást, hogy az ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozó alkalmazottakat együvé véve, a szükséges kategóriákat megalkotva kezdjük egy minimummal a legkisebb fizetéseknél és a százalék azután diminuendó menne a fizetések emelkedése arányában. Már most eljutottunk a legnehezebb kérdéshez, a százalékok magasságához. Itt azután, megvallom, alkuszerüleg kellett a dolgot csinálni, mert nincs az az ember a világon, aki, ha az egész drágasági többletet meg nem adjuk, meg tudná mondani, hogy mi a föltétlen igazság. Mivel pedig ezt megadni nem lehet, keresni kell egy helyes középutat, számolva a tényleges drágasággal egyrészt és az állam pénzügyi helyzetével másrészt. A pénzügyminister ur szíves volt az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének vezetőségét felhívni, hogy az emlékiratban foglalt három alternatív propoziczió mellőzésével tegyen javaslatot arra nézve, hogy nézete szerint mi lenne az a minimum, amelyet a tisztviselői kar megnyugvással elfogadhatna. Á minister ur nagyon helyesen — ezt a legteljesebb elismeréssel és köszönettel kell kiemelni — igyekszik olyan megoldást találni, amely nemcsak a parlament és a többség véleményének felel meg, hanem amely az érdekeltségben is bizonyos megnyugvást kelt. Az egyesület megtette javaslatait és azokat a minister ur sziyes volt elfogadni. A propozicziókat és a megállapodást én szükségesnek tartom rekapitulálni, hogy félreértés ne legyen. Az alap az, hogy a köztisztviselőknél és a velük egyenlő elbánás alá eső egyéb állami, községi és magánalkalmazottaknál a minimumot 50%-kai emeljük fel, tehát a tisztviselőknél, ahol 400 korona volt, most 600 lesz, azután a IX— XI. fizetési osztálynak megfelelő fizetéseknél lesz a pótlék 35%, a VII— VIII. fizetési osztályokban 30%, a VI. fizetési osztálytól felfelé pedig 25%. Amit itt a minister ur volt szives előadni, hogy nem lehet az állami tisztviselők fizetési osztályait egyszerűen törvénybe iktatni, hanem csak a megfelelő fizetési tételeket, ez oly technikai megoldása a kérdésnek, amelyet én is helyesnek tartok. A dijnokok és a velük egyenlő elbánásban részesülő községi alkalmazottak, nem állami tani-