Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

100 036. országos ülés 1916 jnniits^ IS-én, csütörtökön. lag, midőn pl. a hadisegélyért jönnek, midőn az özvegyi segélyt meg az árvák pénzét jönnek reklamálni, avagy midőn a rokkantak pénzért jönnek a hözségházára, igyekezzenek azzal a tapintattal, bölcseséggel és humanizmussal bánni, amely szükséges ahhoz, hogy az erkölcsi megnyugvás a sorsesajjásokban is megmaradjon az emberekben. (Helyeslés balfelől.) Mert méltóztassék elhinni, hogy sokszor annak a pénzösszegnek elvesztésénél, amelyet nem kapnak meg, nagyobb csapás arra a családra nézve egy durva szó a megpróbáltatás nehéz napjaiban, mert a lelkében valóságos elkeseredést szül, amely igazán meg sem mérhető, hogy micsoda erkölcsi károkkal jár, mig viszont más esetekben egy teljesíthetetlen kérés elutasításának udvarias és humánus formája oly megnyugvást kelthet, amely talán sok ellentétet elháríthatna. Tapasztalásom van arról, hogy falvainkban valóságos osztályharcz dul ezen hadisegély miatt a családok között, (Ugy van! balfelől.) azok között, akik kapnak és akik nem kapnak segélyt. A feljelentések és a gyűlölködések az egymással eddig békében élt polgárság közt napirenden vannak, a rendnek, békének és szeretetnek olyan megzavarását látjuk, amely ennek a háborúnak egy nagyon szomorú melléktüneménye és amely kicsiny dolognak látszik ugyan, de talán mégis elég értékes arra, hogy figyelembe vegyük és hogy igyekezzenek a nép vezetői odakünn a falvakban ez ellentéteket minden befolyásukkal elsimítani. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Tudom, hogy olyan helyen kopogtatok,' ahol az embert nem szívesen hallgatják meg, ha kéréssel jön, de szeretnék újból egy kérést intézni a t. pénzügyminister úrhoz. Már ismételten szóvá tették ebben a házban, hogy az a törvény, amely a hadisegélyekről intézkedik, minden egyes családra nézve, amelynek tagja hadbavonult és rászorul a hadisegélyre, biztosítja a megállapított hadisegélyt, ha pedig valamelyik családot az a sorscsapás éri, hogy annak feje előbb vagy utóbb hősi módon elesik a harcztéren, vagy járványos betegség áldozata lesz, vagy a honvédelmi kötelezettség teljesítése közben máskép elpusztul, hat hónap után beszüntetik azt a segélyt, amelyet az illető család húzott volna, ha a családfőt a katasztrófa nem érte volna. Semmiféle logikával sem lehet megmagyarázni, hogy azt a segélyt, amelyet élvezett volna egy família, ha a katasztrófa be nem következik, megvonják akkor, ha elérte őket a katasztrófa. (Ugy van! Ugy van! Mozgás balfelől.) Mert az a csekély nyugdíj — amelyet amellett meg sem igen kapnak — a mai drága viszonyok között nem elegendő arra, hogy azt a családot átsegítse. , Meg vagyok győződve arról, hogy sem mi sem más nem lettünk volna képesek ekkora méretekben folytatni a világháborút és egyáltalán nem így mentek volna a dolgok, ha az a hadisegélyről szóló törvény nem létezett volna. Hát miért büntetjük épen azokat, akik a háborúban a legnagyobb áldozatot hozták és elvesztették azt, a ki kenyérkeresőjiik volt? Meghiszem, hogy az megtakarítás az államra nézve, ha a halottakért a családtagoknak többé nem fizeti a segélyt, de ha kontemplálva volt az, hogy ezt a segélyt fizessék, ha nem esik el az a családtag, akkor igazán morális indokok és magas szocziális szempontok kívánják, hogy ez a segély folyósít tassék — ismétlem, a háború tartama alatt, mert nem kérek többet, csak az elérhetőt — az illető családok részére, illetve ne vonassék meg tőlük. Kern tudjuk még, hogy meddig fog tartani a háború és egy háború sikeres befejezéséhez az is elengedhetetlen szükség, hogy éhező özvegyek, árvák és ínséget látó családok ne legyenek. Ez ugy hozzátartozik a sikerhez, mint a hadseregnek minden felszerelése és más kelléke. És ezen igazán nem szabad múlnia semminek. Azt hiszem, hogy ha a kormánynak csak egy csepp érzéke van ezen nagy szocziális érdek iránt, akkor nem lehet más választása mint az, hogy az özvegyeknek a hadisegélyt tényleg folyósítja a háború egész időtartamára. (Helyeslés balfelől.) Anélkül hogy belemennék a kérdés részleteibe, bátorkodom a kormányhoz és elsősorban a pénzügyminister úrhoz azt a kérdést intézni, hogy minő stádiumban van ma a rokkantsegélyezés kérdése. Azt hiszem, egészen világos, hogy azon a nivón, amelyen ma a rokkantsegélyek és járulékok ügye van, az nem maradhat. Mily stádiumban vannak az előkészületek abban az irányban, hogy akkora segélyben és ellátásban részesüljenek rokkant katonáink, amely a mai viszonyok között való tisztességes és emberséges megélhetéshez szükséges? ISTem akarok propozicziókkal előállni, mert nem állnak rendelkezésemre az ehhez szükséges adatok, csak azt a kérdést intézem a kormányhoz, hogy foglalkozik-e ugy, amint az annak idején szóvá tétetett, a rokkantak ellátásának és a rokkantsági járulók felemelésének kérdésével és ha igen, milyen stádiumban van ez az ügy ? Nagy szükségét érzem annak is, hogy necsak kis bizottságok kebelében, zártkörű testületekben, hanem itt a törvényhozás házában is történjenek nyilatkozatok a hadiárvák ügyében, nem azért, mintha ez akár ellenzéki, akár kormánypárti kérdés volna, hanem azért, mert szintén nagy szocziális érdeket látok abban, hogy harezban álló katonáinknak bizonyos megnyugvást adjon az a tudat, hogy a nemzet törvényhozása és kormányzata bölcsen és erélyesen foglalkozik a hadiárvák ügyével. Kérem, ennélfogva, méltóztassék kegyesen az eddig történt intézkedésekről a ház utján az egész nemzetet és az egész közvéleményt tájékoztatni. Az állásfoglalás és kritika joga csak akkor fog bekövetkezni, ha ebben a tekintetben világos dolog