Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

% 636. országos ülés 1916 június lő-én, csütörtökön. irányult. És most, amikor majdnem odaért a. német ipar, hogy ennek a nagy munkának, a 30 éven keresztül folytatott rengeteg munkának gyümölcseit élvezhesse és munkájának lázas voltát csökkenthesse, most érte őt a háború és most ugy látja, hogy ezt a munkát részben újból fog kelleni kezdeni, hogy megint nem fog pihenésre időt találni, hanem újból és újból kénytelen lesz arra, hogy egész erejét termelési képességének fokozására használja fel. De a németek nem csüggednek el, hanem kiadják azt a jelszót, hogy »wir werden uus 30 Jahre láng wieder grosshungern«, ismét 30 évi munkával nagygyá fogjuk koplalni magunkat. Ez az a szellem, amely, kívánom, hogy abból a szerencsés és vállvetett küzdelemből, amelyet folytatunk, kissé talán ide Magyarországba is átplántálódjék. Ha ez megtörténik, ha mi is ilyen komolyan fogjuk felfogni kötelességeinket gazdasági téren is, akkor, azt hiszem, nem kell csüggedni és akkor kétségtelenül egy nagy és szebb jövőnek fogunk elébenézni. (Élénk éljenzés jobbfelül.) A törvényjavaslatot elfogadom. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps a jobboldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést délutáni négy óráig felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Ki következik szólásra? Hoványi Géza jegyző: Huszár Károly. Huszár Károly (sárvári): T. ház! Az előttünk fekvő törvényjavaslatot legnagyobb sajnálatomra még a mai körülmények között sem, midőn pedig igen nagy súlyt helyezünk arra, hogy a magyar nemzet egyetemének egysége kifelé dokumentáltassék, fogadhatom el, mert a kormány politikája, kormányzati rendszere iránt elvi okokból a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetem. A háborúnak, illetve azon nagy nemzeti czélnak szolgálatában, mely a mai háborúban a magyar nemzet életérdekeire irányul, természetesen pártunk és mi is mindent meg akarunk adni a nemzetnek, ami szükséges arra, hogy a háborút mielőbb dicsőséges békével befejezhessük. De ezen áldozatkészségünk, a köteles honfiúi hűségünk mellett sem mulaszthatjuk el azt, hogy részünkről is pár szóval meg ne emlékezzünk a gyülölségek és emberi szenvedélyek tobzódása közben is azon emberi és keresztényi kötelességekről, amelyeket hangoztatni kell, hogy az emberiség minél hamarább visszatérhessen a bókének azon áldásos korszakába, melyben az emberi czivilizáczió és minden művelt nemzet a maga boldogulását megtalálhatja. (Helyeslés bal felöl) A magyarság és a magyar nemzet tieül szerette, nem akarta és nem akarja most sem ezt a nagy világfelfordulást. Minket a helyzet és ellenségeink kényszeritettek önvédelmi háborúra. A nemzetnek ki kell tartania és ebben pártkülönbség nem akadályozhat bennünket. Mindent el kell követnünk, hogy a nemzet minden egyes tagja egész erejével hasson közre a sikeres befejezés érdekében. Én azonban megkoczkáztatom azon szerény véleményt, hogy háborús czéljaink szabatos publikálása azt a szolgálatot mindenesetre megtenné az emberiség és nemzetünk ügyének, hogy csökkentené az ellenséges táborokban ha nem is a vezetők s a háborút kavarok ellenünk való gyűlölködését, de a tömegek szenvedélyét, ami pedig jelentékeny tényező az ily vészes bonyodalomban. Én idézem szentséges atyánk, a pápa szavait: óvakodnia kell Európának attól, hogy öngyilkosságot kövessen el, mert a háborúnak a végletekig való folytatása ellenfeleinkre s egész Európára nézve csak katasztrófát jelenthet. Végre nem válhatik az egész Európa kórházzá és árvaházzá, azért, mert ellenségeink vezetői belekergették az egész kulturvilágot ebbe a rettenetes nagy vérontásba. Ha nem sikerül a központi hatalmak kormányainak és vezető férfiainak az ő engedékeny és engesztelő nyilatkozataikkal, bölcs és mérsékelt állásfoglalásukkal az ellenünk harezban álló egész világ kormányait meggyőzni ügyünk igazságos voltáról és a mi békeszeretetünkről, folytatnunk kell mégis ezt a politikát és taktikát, melyet a német birodalmi gyűlésen s a parlamentekben is különböző országok vezetői hangoztatnak. Mert meg vagyok győződve arról • magának az igazságnak ereje lesz olyan hatalmas, hogy a háborút kavaróknak feje felett a túloldalon lévő népek nagy tömegei meg fogják érezni ösztönszerűleg az igazságot és előbb-utóbb fel fog ébredni a népekben az az öntudat, amely szükséges arra, hogy ez a népemésztő háború, amely végeredményben hasznot senkinek sem fog nyújtani, csak kárt, mielőbb megszűnjék. Ha már a háborúval kezdettem beszédemet, el nem mulaszthatom, hogy rá ne mutassak azon óriási, meg nem becsülhető, halhatatlan nagy érdemekre, melyeket az egész magyar nemzet, jsárt-, felekezet- és osztálykülönbség nélkül szerzett ebben az önfeláldozó nagy küzdelemben, amelyet két esztendeje folytatunk ellenségeinkkel szemben. Amint már gróf Apponyi kifejtette maga és pártja nevében — s ezzel azt hiszem, az egész magyar közvéleménynek önérzetes megnyiiatkozatát tolmácsolta —: itt van az ideje végre-valahára, hogy a magyar nemzet iránt a bizalmatlanság utolsó foszlányait is eltüntessék s a magyarság mint nemzet elérje, megkapja mindazt, amiért küzdött századok óta s most is oly önfeláldozólag dobta oda úgyszólván minden erejét, tehetségét, anyagi áldozatait. Az a sok