Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

636, országos ülés 1016 június 15-én, csütörtökön. !)o Németország ipari terményeiből ne tudott volna jelentékenyen többet behozni Magyarországba és Ausztriába, mint azelőtt, mivel azonban nem gondoskodtunk egyidejűleg termelési önköltségeink leszállításáról, jelentékeny mértékben drágítottuk termelésünket és mindig kevésbbé és kevésbbé voltunk versenyképesek. Ugy látom, épen ezen utolsó évtized fejlődéséből, hogy az ipari termelés megvédése terén a vámok jelentősége — habár távol áll tőlem azt egészen elvitatni •—• inkább csökkenő, a termelési költségek leszállításának jelentősége pedig állandóan emelkedő tendencziával érvényesül. A vám, mikor bizonyos gazdasági bajokról van szó, szimptomatikus gyógyszer, bizonyos külső tüneteket gyógyít, a termelési költségek leszállítása pedig az organikus gyógyszer, mely a bajokat gyökeresen gyógyítja. Kétségtelenül hiba volna lemondani azokról a nagy hatásokról, amelyeket a vámok segélyével el tudunk érni és én volnék a legutolsó, aki ilyen politikát javaslatba hozna. De még nagyobb hibának tartanám, ha egyedül a vámvédelemben bíznánk és nem használnók ki azokat az egyéb eszközöket is, amelyek rendelkezésünkre állanak arra, hogy ipari termelésünket fokozzuk. Ezen eszközök megszerzése, a termelési költségek leszállítása akkor fog sikerülni, ha fokozott munkát tudunk ipari vállalatainkban is felmutatni. Szterényi t. képviselő ur utalt tegnap arra, hogy a háború után szükség lesz a munkabérek emelésére. Megvallom, nem tudom kétségbevonni azt, hogy a mai életviszonyok mellett a háború alatt jelentékenyen felemelt munkabéreknek a háború után való leszállítására alig lehet gondolni. De mikor több munkáról beszélünk az egész vonalon, akkor szeretném ebből a több munkából ki nem vonni a munkáselemet sem. Ha munkabéreink eddig relatíve drágák voltak, ez legelsősorban arra vezethető vissza, hogy a mi munkásaink teljesítőképessége nem volt ugyanaz, mint a külföldi országokban, és amikor feltétlenül elismerem, hogy a munkásoknak lehetővé kell tenni az ő megélhetésüket a mostani súlyos viszonyok között is, viszont azt az óhajt szeretném hangoztatni velük szemben, hogy mint minden társadalmi osztály, ez az osztály is tegye meg a maga kötelességét abban a tekintetben, hogy munkateljesítményét igyekezzék a lehető legnagyobb fokra emelni. (Helyeslés jobbfelöl.) Osztom azt is, ami arra vonatkozólag hangzott el a vita során, hogy amikor jövő gazdasági fejlődésünkre gondolunk, nem lesz lehetséges, daczára az állam súlyos pénzügyi helyzetének, teljesen mellőzni a közgazdasági természetű beruházásokat. Igen nehéz megállapítani, hogy ilyen nehéz pénzügyi helyzet mellett a pénzt ezekre a czélokra honnan fogjuk venni, de daczára ennek, kényszerítő szükséget látok magam előtt, hogy ezen a téren is megtegyük azt, ami termelésünk élénkítésére feltétlenül szükséges. Hiszen csak a vasutakat említem, amelyekről, azt hiszem, el lehet mondani, hogy a vasúti berendezésekben való takarékosság minden inkább, csak nem takarékosság, sőt annak épen az ellenkezője. De másfelől a mi úthálózataink kiépítése, viziutaink kiépítése terén, amelyre mezőgazdaságunknak van elsősorban szüksége, rengeteg és igen jelentékeny feladatokat fog kelleni megoldani. Elismerem, hogy a pénzügyminister urnak, akinek majd gondoskodnia fog kelleni arról, hogy ezeket a szükségleteket fedezze, igen nehéz helyzete lesz, de daczára ennek azt hiszem, hogy ezekkel a kérdésekkel feltétlenül foglalkoznunk kell. Előttem az a példa áll, — másik körben már hivatkoztam rá, bocsánat, ha visszatérek erre — amelyet Olaszországnak egy nagy államférfia, Cavour adott, aki a novarai ütközet után, 1852-ben igen súlyos helyzetet talált maga előtt, amikor az állam adóssága hatszorosára emelkedett, az évi költségvetés összege egyszerre megkétszereződött és ahol ő rajta állt, hogy már most ő szabja meg országának leendő gazdasági és pénzügyi politikáját. Két ut állt akkor előtte és ugyanez a két ut áll mi előttünk is. Az egyik ut az, hogy kicsinyes eszközökkel, kicsinyes takarókossággal, bevételeink fokozásával és kiadásaink csökkentésével igyekezzünk kínosan helyreállítani azt az egyensúlyt, amelyet államháztartásunkban — súlyos és nagy érdekek kivánják ezt — feltétlenül meg kell tartani. A köznapi okosság ezt az utat javasolta volna, de az ilyen politikának mindenesetre az lett volna a hibája akkor és az volna nézetem szerint ma is, hogy uj terheket hoz be, anélkül hogy gondoskodnék arról, hogy ezeknek az uj terheknek fedezésére a kellő uj források is megnyíljanak. Cavour nem ezt az utat választotta és nem törődve azzal a veszélylyel, hogy az államháztartás egyensúlyát meg fogja rontani és hogy ezzel súlyos pénzügyi bajokat idézhet fel, az ország egyévi költségvetésének teljes összegével felérő összegeket közgazdasági beruházásokba fektetett bele. Merész, bátor politika volt, de elérte czélját. Ugy hiszem, hogy nekünk is akkor, mikor a háború utáni gazdasági helyzet feladataival foglalkoznunk kell, nem szabad mereven elzárkóznunk azon szükséglet elől, hogy az ilyen közgazdasági természetű beruházásokra a pénzt valahonnan elő kell teremteni. En ugy hiszem, hogy nekünk semmi körülmények között nincs okunk kétségbeesésre. Csak az szükséges, hogy mindenki az elsőtől az utolsóig megtegye a maga kötelességét a termelő munka terén. Ismételten jártam az utóbbi időkben Németországban és mindig megkapott az a bámulatos szellem, amely ott uralkodik, különösen a német iparban, amely 30 éven át dolgozott éjjel-nappal, megfosztotta magát szabadságától, megfosztotta magát az élet összes örömeitől és egész törekvése csak az alkotásra