Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-636

94 636. országos ülés 1916 j idáig életbe léptetett. Ez a politika Németországnak nem fog ártani. Nekünk viszont talán nem fog annyit használni, mint amennyit első látásra az ember talán gondolna, hiszen én sem vagyok annyira vérmes, hogy azt gondolnám, hogy ezzel mezőgazdasági termelésünket egyszerre igen jelentékeny mennyiségekkel fogjuk szaporíthatni. Magától értetődik, hogy ez lassan fog menni, de ugy hiszem, hogyha a biztos piacz nem is biztosítja feltétlenül kivitelünket, de mégis ennek lényeges előfeltétele és az is haladás lesz, hogyha ezen első feltételét a mi mezőgazdasági intenziválódásunknak ezen az utón teremtettük meg. Semmi esetre sem szabad azonban ezen a téren messzebb menni és a létező vámvédelemnek az elejtését oly czikkekre vonatkozólag is megvalósítani, amelyekben a helyzet más, mint a mezőgazdasági czikkeknél, amelyekben a három állam együttvéve többet termel, mint amennyit együttvéve fogyasztani képes, vagy amelyekben legalább is az egyik ország képes a maga termelését oly nagy mennyiségben fokozni, hogy azzal a másik állam fogyasztását teljesen magához ragadja és ezzel a másik állam termelését tönkre tegye. Ez a helyzet fog fennállani igen sok iparczikkre nézve, ami mellett azért meglesz a lehetősége annak, hogy Németországnak ipari téren oly megfelelő kompénzácziókat nyújtsunk, amelyek a mi iparunkat sújtani nem fogják. Amit a Németországhoz való gazdasági közeledésnek jelzett alapon való megvalósítása tekintetében még fel szeretnék hozni az, hogy legyen a mezőgazdasági termelés területének az egységesítése valóban általános és ne szorítkozzék pusztán egyik-másik olyan czikkre, amelyben ez idő szerint abszolúte nem vagyunk kivitelre képesek, de a jövőben sem leszünk azok. Végül kívánatosnak tartom, hogy a Németországgal való közeledés megvalósítása utján jussunk el oda, hogy a vámkezelés, amelyet a német vámhatóságok velünk szemben kivitelünk lehetetlenné tétele czéljából gyakorolnak, végre egyszerűsödjék és azok a vekszácziók, amelyek a múltban fordultak elő, a jövőben megszűnjenek. (Helyeslés jobb felöl,) Mikor a háborút megelőzőleg a Kémetországgal való gazdasági viszonyról szó volt bármely körben, mezőgazdaságiban ugy, mint ipariban egyaránt, nem annyira azt hallottuk, hogy a létező vámok elégtelenek voltak, mint inkább azt, hogy a létező vámszerződésen belül mindenféle kerülő utakon lehetetlenné teszik akár mezőgazdasági akár ipari terményeinknek a német piaczokon való érvényesülését. És én ugy hiszem, hogyha többet nem tudunk elérni, mint azt, hogy ezek a vekszácziók megszűnjenek, mint pl. az árpavám dríferencziálása, a behozatali jegyek kezelése, a husvizsgálati törvény, a világítási adó stb., ha elérjük, hogy ezek meg fognak szűnni, akkor oly gazdasági helyzetet tudunk létesíteni Németországgal, amemius 15-én, csiUörtökön. lyek idővel egészen uj alapokra fogják fektetni azt a viszonyt, melyben a múltban voltunk, és amely sokszor, meg kell vallanunk, bizonyos súrlódásokra, kelletlen hangulatokra adott alkalmat. Ami az ipari termelést illeti, én ugy hiszem, hogy a mi ipari fejlődésünk előtt, amely az elmúlt évtizedekben sem tagadható, még óriási lehetőségek nyílnak meg, és hogy ezeknek kihasználására a háború, után fokozott mértékben leszünk ráutalva. Érthetőnek és plauzibilisnek tartom a magyar ipar azon álláspontját, mely abból indul ki, hogy a belső fogyasztási terület biztosítására kívánatos volna, hogy iparfejlesztő hatással közbenső vámokat nyerjünk Ausztriával szemben is. Hisz oly országban, melynek belfogyasztása nagyrészben még idegen behozatal által fedeztetik, ezen eszköz igénybevétele, mely legjobban képes biztositani a belső fogyasztást, csak áldásos és üdvös hatással lehet egybekötve. Azt hiszem azonban, hogy abban az esetben is, hogy ha a magyar ipar azt a vámvédelmet, melyet Ausztriával szemben kívánatosnak tart, nem lesz képes elérni, akkor sincs semmi ok arra, hogy a magyar ipar jövője miatt kétségbe essünk, vagy a rezignáczió álláspontjára helyezkedjünk. A vám nem egyedül üdvözítő, nem az egyedüli lehetőség arra, hogy ipari fejlődésünket fokozzuk. De nem is a legfontosabb azon lehetőségek közül, amelyek ezen a téren nyílnak. Azt hiszem, nagy hiba volna, ha mindig a vámokra gondolva, bizonyos mértékben hipnotizálnék önmagunkat abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen ut, mely bennünket czélhoz vezet, és ha emellett elhanyagolnék azokat a többi eszközöket, amelyek iparunk fejlesztésére rendelkezésünkre állnak és amelyekkel sokkal nagyobb sikert lehet biztositani. Németország mutatta meg — igaz, hogy védvámokra támaszkodva — azt az utat, melyen e tekintetben a legnagyobb eredményeket lehet elérni. Németország nagyrészben ugyan vámjai segítségével, de ennél sokkal nagyobb mértékben a termelési önköltségek leszállításával szerezte meg magának azt az óriási pozicziót a világpiaczon, amelylyel leghatalmasabb versenytársait is sarokba szorította, ezzel szerezte meg azt a tiz milliárdot felülmúló ekszportot, melyet a háború előtt felmutatott. Többet tudott termelni, s a többtermeléssel leszálltak az egységköltségek. Mikor ezt elérte, megvolt az előfeltétel arra, hogy ipara speezializálódjék s ez lehetővé tette a termelési költségek további leszállítását, a költségek leszállítása aztán lehetővé tette, hogy ismét távolabbi piaczokat érjen el, amivel megint piacz a nőtt és igy tovább, mig végre azt a hatalmas pozicziót tudta elérni, melylyel a háború előtt kétségtelenül birt. Mi az ellenkező utat követtük. Emeltük vámjainkat, hogy belső termeléseinket megvédjük, ellenben nem tudtunk gátat szabni annak, hogy