Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-631

354 63l. országos ülés 1916 február 23-án, szerdán. terjeszkedni a legközelebbi jövő legsürgősebb feladataira is. Miután ez utóbbi nem történt meg, ez indított engem, arra, hogy a legközelebbi jövő nagy feladatait szóvá tegyem. Az országnak két átmenetet kell a háborúban elszenvednie. Az egyik átmenet a békéből a bábomba való átmenet, mely végtelen nagy megpróbáltatásokat rótt reánk. Ezt a próbát — hála Istennek — sikerrel, jól megállottuk. (Zaj balfelöl. Hattjuk I Halljuk ! jóbbfelől.) Elnök: Kérem, képviselő urak, méltóztassanak csendben meghallgatni az interpellácziót. Simonyi-Semadam Sándor: Kétségtelen, hogy ezt a próbát annál könnyebben állhattuk meg sikerrel, mert az ország gazdasági életének teljes erejében állott és az előző pár év gazdasági megszoritottsága figyelmeztette az országot arra, hogy vakmerőbb és könnyelműbb vállalatokba ne menjen bele. Amikor a háború kiütött, ugy anyagkészletekkel, mint pénzzel az ország eléggé el volt látva és ha az a nagy változás, amelyet a háború kitörése okozott, talán megdöbbentette és rövid időre megállította országunk közgazdaságát, ez életerejének igen fényes tanújelét adta azzal, hogy nagyon rövid idő alatt alkalmazkodni tudott a háborús igényekhez és megtalálta a maga munkásságának terét azoknak a szükségleteknek kielégítésében, amelyeket a háború vetett fel. Mégis a háború belső adminisztrácziójában a szükségrendeletek, vagyis a kivételes hatalom alkalmazása a kormányzatot olyan feladatok elé állította, amelyek nem egészen kielégítő megoldásának indokául maga az igen t. kormány azt hozta fel, hogy hiszen ez oly nóvum volt, amelylyel az admimsztráeziónak még sohasem volt alkalma foglalkozni. Igaz, ez így van. Igaz az is, hogy az egész adminisztráczió emberfeletti munkát végzett. Ugy a kormány padjairól, mint az ellenzék padjairól megdicsérték a közigazgatást, elismeréssel adóztak neki; meg is érdemelte. Azonban ennek daczára konstatálnunk kell, — és az előző vita konstatálta is — hogy voltak hibák, hogy voltak hiányok, daczára annak, hogy — mondom — gazdaságilag felkészülten mentünk a háborúba. A másik átmenet sokkal veszedelmesebb, sokkal nehezebb lesz és ezért azt hiszem, nem végzek hiábavaló munkát, mikor felhívom az ország és a kormány figyelmét arra, hogy erre a sokkal nehezebb átmenetre már ma kell gondolni, azzal már ma kell törődni, amikor a béke még messze van, amikor még elég idő áll rendelkezésünkre abból a czélból, hogy organizáljuk, szervezzük azt az átmenetet, ugy, hogy akkor hibák ne legyenek A hadbavonultak, amikor a háború beálltával elváltak családjaiktól, egy nagy eszme, egy nagy idea, a hazaszeretet szolgálatába állottak. Ez a nagy gondolat, az ország megvédéséért való lelkesülés elfelejtette velük az otthon anyagi gondjait. Ők egy uj eszmekörbe kerültek, mely áthatotta egész lényüket és megnyugodtak azon értesítés folytán, hogy az itthonmaradottak megkapják a segélyt, az anyagi támogatást, hogy az ország gondoskodik róluk és így kétségtelenül nyugodtak voltak legalább az otthoniak anyagi eUátása tekintetében es bátran küzdöttek egy eszméért, egy gondolatért és olyan eredményeket értek el, aminőket — valljuk meg — egy időben majdnem lehetetleneknek tartottunk Ez a küzdő csapat, azok a véreink, akik Magyarország ezeréves történetében nem található példát statuáltak nemzetünk áldozatkészségéről, ha hazajönnek, sajnos, nem fognak már egy nagy eszme szolgálatában állani, hanem kénytelenek visszatérni a mindennapi sivár élet hétköznapi apróbb gondjaihoz. Itt lesz a nagy krizis lelkiekben és anyagiakban. Ha a harczos hazajön, azon a napon megszűnik róla gondoskodni a hadikincstár, az állam, megszűnik a zsold, megszűnik az ellátás, megszűnik otthon a hadisegély és nincs semmi anyagkészlet, mert még az a készlet is, ami van, csak az itthonlévők fejei szerint van kiszámítva, nincs kenyér és nincs kereset. Ez elé a nagy probléma elé áll az ország akkor, mikor beköszönt a békére való átmenet. Nem hiszem, hogy a jövőben nagyobb feladat jobban és égetőbben kopogtatna ajtónkon, mint ennek az átmenetnek helyes megoldása. Nem akarok ma arról beszélni, még gondolni sem akarok a jövőnek azokra az óriási feladataira, amelyeket ez a világháború elénk fog állítani. Hiszen a feladatok akkorák, hogy a gondolat, ha feléjük közeledik, megdöbben azok nagyságától és alig mer velük foglalkozni. Foglalkozzunk egyelőre a legközelebbi, a legégetőbb kérdésekkel. Nézzük meg, hogy melyek azok részletenkint. Nem lehet arról szó, hogy enumeráljam mind, csupán egyes szakmákba való bepillantásokról lehet most szó. A hadseregről most nem szólok, mert amint a hadseregnek a háborúba való bemenetelére mindig van egy mobilizácziós terve, meg vagyok győződve, hogy a demobilizáczióra is megvan a saját terve. Csak egyet méltóztassanak megengedni, hogy kiemeljek. A történelem tanítja, hogy minden háborúnak legsúlyosabb konzekvencziái a ragályok. Még nem volt nagyobb háború, amelynek nyomán ne ütötte volna fel a fejét valamely ragályos betegség, amely nagyobb pusztítást végzett, mint a fegyverek. Hála Isten, orvosaink tudása, önfeláldozása és szorgalma helytállt és méltóztassanak meghinni, hogy van akkora diadal, amelyet a magyar orvosi kar elért és kiküzdött tudományával és önfeláldozása sal, mint azok, aemlyeket fegyverrel vívtunk Id. (Általános helyeslés.) És méltóztassék megengedni, hogy én itt kitérjek röviden és pótoljam az eddig elmulasztottat és kifejezzem mindnyájunk elismerését a magyar orvosi kar tudása és önfeláldozó munkája felett, amelylyel megmentette országunkat a háború legnagyobb csapásától, a ragályok terjedésétől. (Helyeslés a jobboldalon.) Volt ragály, van is ragály, volt kolera, volt himlő, van vérhas, van foltos tífusz és a magyar orvosok meg tudták