Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-629
320 629. országos ülés 1916 február l8-án, pénteken. terén oly nagy fontosságuaknak látszanak és a melyek egészen a kormány kezében állanak, nem váltak be. Mert, hiszen a közigazgatás a közélelmezés terén igen másodrendű szerepet játszik, minthogy a kormány, mint látjuk, a közélelmezés terén tulajdonképen nem a rendes adminisztráczióra, nem a rendes gazdasági, kereskedelmi és mezőgazdasági szervezetekre fektette, hanem egészen külön központokra, részvénytársulati alapon létesített uj szervezetekre hizta az egész közélelmezés és közellátás kérdését. Ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismerni, hogy amilyen fényesen bevált a magyar állam összes intézménye katonai vonatkozásokban, olyan szomorúan állunk a közélelmezés terén és itt az igen t. kormányt a felelősség alól diszpenzálnunk nem lehet. Ha lesz időm, a közélelmezés néhány kérdésével is leszek bátor foglalkozni, előbb azonban legyen szabad egypár más kérdésre felhívni a t. háznak és a kormánynak figyelmét. {Halljuk! balfelöl.) Midőn kitört a háború, a kormány minden intézményt a mozgósítás és a katonai intézmények szolgálatába állította és a legmesszebbmenőkig megállította a polgári élet közvetítő eszközeit. Jól tudjuk, hogy a háború első hetében a vasutakon a polgári forgalom teljesen szünetelt, igen helyesen. Ugyancsak a háború első idejében majdnem teljesen szünetelt a távbeszélő forgalom és igen erős restrikeziónak lett alávetve a távirdaforgalom is. Ha helyeslem is az akkor történt intézkedéseket, kérnem kell, hogy a kereskedelmügyi minister ur lépjen érintkezésbe a hadügyi kormányzattal, — mert ugy tudom, annak hozzájárulása is szükséges — és igyekezzék arra, a köz érdekében kérem, hogy legalább az ország azon részeiben, amelyek távol esnek a hadszintértől, vagy az Etappenraumtól, az interurbán forgalom ismét behozassák. Semmi oka sincs annak, hogy ha ma nem tud Budapest a vidéki városokkal, ma nem tud Budapest a falvakkal távbeszélő forgalomba lépni. Sok indok szól emellett épen a közlekedési eszközöknek és a munkaerőnek mindinkább való csökkenése folytán. Tudjuk, hogy a viszonyok magukkal hozták a postaforgalomnak meglassubbodását is. Faluhelyen az embernek alig van fuvarja s igy a távbeszélő használata még sokkal nagyobb mértékben szükséges, mint bármikor. Ugyanígy vagyunk a távirdával is. Igen sok vidék van, ahol 30—40 kilométerre nincs más távirdahivatal, mint a vasúti állomásnak sürgönyök felvételére jogosító hivatala. Ezeket mind bezárták, a polgári forgalomból kivonták, ugy hogy ma vannak vidékek, ahol 30—40 kilométernyi körzetben nem lehet sürgönyözni. Küldönczöt pedig vagyonért sem kapni, mert nincs, a posta lassan megy, s igy a magán- és közgazdasági élet óriási károkat szenved. Kérném tehát ugy a távírda- mint a távbeszélő forgalomnak a polgári életben való erős kiterjesztését. (Helyeslés a szélsobálóldalon.) Én azt hiszem, hogy ma s midőn a közélelmezés kérdése annyira fontos, azok a konczessziók, melyekkel tudtommal igen helyesen a tőzsde és egyes nagyobb pénzintézetek bírnak, amelyeknek joguk van bizonyos vidéki helyekkel érintkezni, megadandók a kereskedőknek és a gazdáknak egyaránt és azt hiszem, hogy ebbeli kívánságom teljesen méltányos és igazságos. (Helyeslés a szélsobalólclalon.) A ministeri jelentés és a bizottsági jelentés is hangsúlyozza a kormánynak a sajtóval szemben követett eljárását is. A bizottsági jelentés egészen helyesen utal arra, hogy a czenzura kezelésénél két alapelv a mérvadó. Az egyik az, hogy preveniáljunk annak, hogy olyan intézkedés, mely szorosan a hadviseléssel áll kapcsolatban, közzététessék. Ez ellen senki kifogást nem tehet, mert igazán suprema lex, hogy az ellenség olyat meg ne halljon katonai téren, a mi ügyünknek ártana. A bizottság azonban utal arra is, hogy a kormány a sajtóczenzurát abból a szempontból is kezelte, hogy a közhangulat kialakulására is befolyással lehetnek egyes hirek és hírlapi czikkek. Arról is lehetne beszélni, de nem akarok, hogy amennyiben nem direkt háborús hirek, ezeknek közzétételét meg lehetne engedni. De konczedálom, hogy lehetnek esetek midőn egyes hirek vagy támadó czikkek erős izgalmat okozhatnak és helyes azokat meg nem jelentetni. Én nem fogok itt a sajtóczenzura bolondgombáinak gyűjteményéhez még egypár adattal hozzájárulni, megtettem én is, megtették mások is ismételten. Hanem egyre figyelmeztetem a t. kormányt: hogyha ezen a téren olyan túlzásba mennek, épen az ellenkezőjét fogják elérni annak, amit a maguk bevallása szerint elérni akarnak. Minden embernek, különösen az olyan hevülékeny nemzet polgárainak, mint a magyar, az a természetrajza, hogyha magába kell fojtania a keserűséget, a haragot, az indulatot, sokkal nagyobb mérvben izgatja fel magát és környezetét, mintha magyarán mondva, kiadhatja a maga mérgét, dühét s szabad folyást engedhet méltó felháborodásának. Csak egy példát akarok felhozni. A napokban megjelent egy közlemény, mely azt mondja, hogy a közös hadügyminister ur kiadott egy rendeletet a katonai egyenruhákra nézve, amely unifikálja az egész hadseregre nézve az uj tábori egyenruhát. En nem tudom, de vannak, akik azt állítják, hogy ez a rendelet a honvédségre is vonatkozik és pedig egyenruhaszabók és kereskedők körében mondják, hogy a honvédek épen olyan egyenruhát fognak viselni, mint a többiek. Eltekintek most ennek a kérdésnek részletes j3ertraktálásától, sérelmes voltától, eltekintek annak is részletes magyarázatától, hogy vájjon akkor, midőn tudjuk, hogy a magyar honvédségről és a magyar csapatokról — hiszen a közös hadsereg magyar csapatainak is megvoltak
