Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-629

629. országos ülés 1916 február 18-án, pénteken. 321 a külön ismertető jelvényei — ellenségeink minő véleményen voltak, a hadvezetőség szempontjából okos dolog-e eltüntetni a magyar jelleget a félelmetes magyar csapatoknak egyenruhájáról. Még azt a sérelmet sem akarom itt hangoztatni, hogy ez a bizonyos uniformáló, ez a mi önállóságunkat eltüntetni törekvő bizonyos tendenczia — ha igy állna a dolog — mennyire fájdalmas és sértő lenne ránk nézve. Nem tudom, igaz-e a dolog, vagy sem, de annyit hallottam, hogy ezt a kérdést a sajtóban tárgyalni nem szabad. Bocsánatot kérek, ha ezt egy-két czikkben komolyan tárgyalnék, ha a sajtó ezt a kérdést napirendre tűzné és azután megjönne rá a válasz, meg vagyok győződve, hogy azt a köznyugalmat, amelyet a t. bizottság jelentése szerint a kormány keres, sokkal inkább elérné, ha pár ilyen czikk megjelennék, mintha ezeket elfojtjuk, mert az emberi természet olyan, hogyha ilyenekről nem szabad irni, akkor mindig azt hiszik az emberek, hogy még sokkal több van mögötte, mint amennyi tényleg van. (Ugy van! balfelöl.)- Az a titokzatosság és az az erőszak, amely a titokzatosságot okozza, ellenáramlatként mindig bizalmatlanságot kelt. így vagyunk más téren is. Igenis, köznyugalomra van szükségünk itt az országban nekünk, akik a front mögött vagyunk, de ha azután azok a más tényezők, akik a nemzeti kérdésekben gyakran velünk szemben állanak, olyan dolgokat csinálnak, amelyek felháborodást okoznak, tessék elhinni, sokkal inkább elérjük a megnyugvást, ha a sajtóban kissé levegőhöz jutunk és megmondhatjuk a magunk ellenvéleményét, mintha elfojtják a sajtóban való megnyilatkozást és az embereket arra kényszeritik, hogy magánházakban, kávéházakban, vendéglőkben sugdosva szidják azokat, akik ilyen nehéz időkben a magyar nemzet iránt kellő regarddal nem viseltetnek. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Kérem tehát a miuisterelnök urat és azokat, akik ugy a czenzurában fenn a ministerelnökségnél, mint az ügyészségnél ezt a kérdést kezelik, tanúsítsanak, kissé több liberalizmust, kissé több regardot a magyar nemzeti érdekek iránt, és azt a köznyugalmat, amelyet önök biztosítani akarnak, jobban fogják elérni, mint eddigi túlerős, túlzásig menő czenzurájukkal. Most legyen szabad igen röviden egy kissé kényes kérdéshez szólanom. (Halljuk! Halljuk! balfélol.) Remélem, nem fognak félreérteni és remélem nem fogok okot adni arra, hogy intenczióimat, szavaimat bárki is félremagyarázza. A kivételes hatalomról szóló törvény jogot ad a kormánynak arra, hogy a háború érdekében olyan emberekkel szemben, akik ellen bíróilag üldözhető vádak fenn nem állanak, az internálás revén eljárhasson. Igen jól tudjuk, hogy ez az intézkedés ugyan a legkritikusabb, a legnehezebb, egy alkotmányosan gondolkozó ember egész felfogásával alig egyeztethető össze, de tudjuk azt is, hogy ez az intézkedés is szükséKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXX. KÖTET. ges, hogy vannak esetek minden háborúban, különösen nálunk a perifériákon, midőn szükséges, hogy ezek az internálások eszközöltessenek egy magasabb czél, egy magasabb érdek megóvására, daczára annak, hogy egyéneket családokat óriási mértékben sértenek. (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) Ke méltóztassanak félreérteni, én maga azon tény ellen, hogy internálások történtele, nem emelek szót, sőt azt helyeslem. Azonban azt hiszem, a túlzásokba menés itt is a legnagyobb hiba lenne, nemcsak a ma, hanem a jövő szempontjából is. Ha túlzásokba mennénk ezen a téren, akkor a hazának igen sok polgárát, aki talán az események révén meg fogja tanulni, hogy: »itt élned, halnod kell«, hogy csakis ennek a nemzetnek és ennek az államnak keretében van élet- és létjogosultságuk, ezeket az embereket, ezeket a családokat, ezeket a tömegeket esetleg szükségen felüli mértékben hozhatnók indulatba, hozhatnók elkeseredésbe. Ebből a szempontból, egyrészt helyeselve, elismerve az internálás szükségét, másrészt óva attól, hogy túlzásokba ne menjünk, egy kérést intézek az igen t. kormányhoz és egyúttal a hadügyi kormányzathoz is, mert hisz köztudomás szerint az internálásokat a ministerium és a hadvezetőség közegei közösen állapítják meg. Tudjuk — Istennek legyen bála —, hogy az ellenség immár messze távol van az ország határaitól. Egész Szerbia, egész Montenegró meg van szállva és ez egészen uj helyzetet teremtett hadviselésünkben és — hogy ugy mondjam — a veszélyeztetett perifériákat messze eltolta. Azt hiszem, ez a helyzet, Szerbia és Montenegró teljes elfoglalása időszerűvé teszi azt a kérésemet, hogy az arra hivatott tényezők méltóztassanak elővenni ezeknek az internáltaknak névjegyzékét és méltóztassanak rekonszideráczió tárgyává tenni egyenként, hogy mely internálások fentartása szükséges, mely internálások lennének ma már felfüggeszthetők. Mert ha nem szükséges valakit, akire nem tudok rábizonyítani semmit, tovább is elvonni családjától, egzisztenciájától, otthonától és megélhetésétől, ezzel szemben az internálás fentartása a jövőben csak megbosszulhatja magát. Tovább nem akarom ezt a kérdést taglalni. Erről is lehetne igen sokat mondani, de amíg a háború tart, ennek részleteibe nem szándékozom belemenni. A jelenlegi vita során igen sokan, ugy Apponyi Albert, mint Griesswein Sándor, tegnap Esterházy Mihály és más képviselőtársaim és a ministerelnök ur is igen behatóan és r nagy szeretettel kezelték a rokkantügy kérdését. Én azt hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki, aki egész életén át a szocziális problémák ügyeivel foglalkozott, majdnem mondhatnám, ezeknek szentelte élete java részét, egy olyan ember igen termeál