Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.
Ülésnapok - 1910-628
294 628. országos ülés 1916 fi a Hinterlandban alkalmazott tiszteknek legfőbb óhaja e tekintetben az egyenlősítés, legalább addig, aráig szolgálatban vannak, neliogy a gond eméssze őket és bénítsa meg karjaik aczélosságát. A harcztéren ingyenes ellátást élveztek, itt a Hinterlandban azonban ettől elesnek. Adassék meg nekik tehát legalább az az előny, hogy a fizetésben meglegyen a paritás, vagyis ugyanazon pótlékban részesüljenek a drágaság ideje alatt, mint amilyen pótlékban részesülnek a harcztéren lévők. A magyar tiszt mindenütt egyforma erőt fejt ki, legyen ennek az erőkifejtésnek szintére a lövészárok, a gyakorlótér vagy az iskola; mindenütt egyre törekszik: a győzelem kivivására. Arra kérem a t. kormányt, tegyen eleget ennek az óhajnak és amennyiben a pénzügyi viszonyok megengedik, utalványozza ki ezeket az összegeket a drágaság idejére, hogy megkímélje a Hinterlandba küldött harczosokat az anyagi gondoktól. (Helyeslés a baloldalon.) Feltétlenül bízom abban, hogy a kormány ezt megteszi, mert nem zárkózhatik el a magyar tiszteknek e jogos kívánsága elől. Ugyanezt kívánom a katonai lelkészekre is, akik a Hinterlandban dolgoznak. Hiszen, bárki bármit mond is, az ő munkájuk idegbénító. A magyar lelket a maga egyszerű fenségében akarom bemutatni, midőn felhozok egy esetet, hogy okuljanak azok, kiknek szivében sokkal nagyobb a kapzsiság, mint a szeretet, akik dermesztő hidegséggel fordulnak azok felé, akik könyörületre érdemesek és akik egy nemzet erkölcsi nívóját a saját érdekeik önző kielégítésében találják. Egy egyszerű katonáról van szó; nevét bátran megmondhatnám. Sebesülten jön a Sanitätsanstaltba. Ott kezelésbe veszszük, én vallási vigaszban részesítem és csodálom azt a nyugodt arczot, melylyel az az egyszerű népfölkelő szembe néz a halállal és azt a nyugodt hangot, melyen övéiről beszél. Azt mondja: tudom, én meghalok, sebesülésem halálos, de egyre kérem: gondoskodjék a haza, melyért életemet feláldozom, hátramaradottaimról. Van két apró gyermekem, ezek sorsát féltem; de ha biztosit arról, hogy csakugyan jó kezekbe lesz téve sorsuk, szívesen halok meg. Ez a népfelkelő — szentannai, aradmegyei ember — körülnéz, látja bajtársait, felemelkedik és igy szól: Kamerádén, lebt wohl. így, szeretettel búcsúzik el bajtársaitól. Énrám bízza, hogy üdvözöljem feleségét és gyermekeit, bajtársaival pedig az összetartozandóság érzésével beszél, mintha azt mondaná: a szeretet országában esetleg találkozunk. S erre összeesett s egy perez múlva halottat tartottam karjaim között. Ezt nevezem lelki emelkedettségnek, igaz bajtársi szeretetnek, az összetartozandóság érzésének. (Tetszés.) Ha ez megvolna társadalmunkban, ha e szentannai népfelkelő lelke suhogna itt a társadalmi rétegek között, nem volna az a nagy drágaság, az emberek kizsákmányolása, bruár It-én, csütörtökön. amely ma van. Ott csak egy érzés van, az egymásra utaltság érzése. A halál nem lép fel ott a maga riasztó képében, sőt sokakra megváltás. Hogy ez állapotban, az úgynevezett átvonulási stádiumban milyenek a lelkek, arra csak egy flagráns esetet mondok el. (Halljuk !) A roham után két órával 375 beteget szállítanak be. A Sanitätsanstalt közel van a lövészárokhoz; egyeseket hordagyakon, másokat szekereken szállítunk el, ha lehet egy kis faluba, ha nem, egy fedett helyre. Abba a kis szobába, melybe a betegeket elszállásoltuk, harminczötöt hoztak. Orosz s magyar feküdt egymás mellett, egy magyar káplár egy hatalmas orosz mellett. Mikor odajöttem, hogy a vallási vigaszt megadjam, azt mondja nekem a magyar: két óra előtt ezzel az oroszszal egymással szemben álltunk ; az ón csaj)ásom erősebb volt, nézze csak. Nézem az oroszt: haldoklik. A magyar azt mondja: sajnálom; van egy czigarettája ? Van, mondom. Adok neki czigarettát és mit tesz ő? Odaadja az orosznak. Mert ő akkor megfeledkezett mindenről. Előtte már nem volt más, mint az ember; nem az ellenség, kivel már megküzdött és kivel újra megküzdene, ha kellene, hanem egy ember, aki haldoklik és ö, aki még erejében van, ez ember segítségére siet, hogy legalább egy vágyát teljesíthesse. Ilyen a magyar lélek ott künn a kötözőhelyen. Ott megmutatja a maga erejét, fenségét és ami a legfőbb, a maga emberszeretetét mindenkivel szemben, az ellenséggel, szemben is. (Éljenzés balfelöl). Én csak azt akarnám, hogy ha majd katonáink a háború után győzelmesen visszatérnek, bemutathassuk e lelkeket a magyar társadalomnak, igy szólva: Ha ilyen lesz a társadalom, ha nem lesz szeretetlenség, hanem az emberek élnek önzetlenül, egymásra utaltságban, akkor ez a magyar nemzet szebb jövőjét jelenti, az egymást megértés jövőjét! De van a kötözőhelynek hiánya is. És itt oly térre lépek, melyen eddig, legalább tudtommal, kevesen haladtak. Nagy hiánya a kötözőtérnek a gyógyszerhiány. S ez nemcsak a mi kötözőtereinken tapasztalható, hanem a német és osztrák katonaságnál is, sőt a gyógyszerhiány tapasztalható az egész országban. A vámsorompó, a gyógyszert hozzánk importáló országok határainak elzárása igen nehéz feladatok elé állította a gyógyszerek elkészítőit. Az importáló országok Északamerika, Francziaország, Anglia ós Oroszország. És ebben rejlik e kérdés politikai vonatkozása. Tudniillik mi Németországgal szoros egységet képezünk s nekünk ez egységet ipari és közgazdasági téren függetlenítenünk kell, vagyis a blokád, a határelzárás ellen védekeznünk kell oly közgazdasági tényezők beállításával, melyek minket megvédenek az importálás szükségessége ellen, hogy magunk termeljük mindazt, a mire okvetlenül szükségünk van. (Halljulc! Halljuk!) Én ennek a kérdésnek helyes megoldását csak ugy képzelem, ha a
