Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

Q28. országos ülés 1916 fe De nem elég, ha a rokkantaknak megadjuk a képességet, hogy az uj gazdasági mederben haladjanak előre, de a módot és alkalmat is meg kell adni erre. A magyar társadalomban van bizonyos fogékonyság ebben a kérdésben, de várja talán a felsőbb iránytást. Megengedem, nem lehet minden helyen egyforma sablon szerint vezetni a dolgot, de valamely általános irányítás szükséges, buzdítás felülről. Sajnos, a főváros részéről nem hallottam semmi hasonló törekvésről ; és ebben a tekintetben messze vagyunk pl. Bécstől, amely 3% millió koronát szavazott meg rokkantak letelepítése czéljaira. Ez nemcsak altruisztikus gondolat, de egyszersmind a legszentebb egoizmus is, mert amikor e téren tesz valamit a városi társadalom, egyszersmind a saját czéljait is szolgálja, nemcsak a rokkantakat segíti, de hozzájárul a város kebelében a közélelmezési mizériák eloszlatásához. Sajnos, mint mondám, nem igen látom tanújelét, hogy a városi közönség, mint ilyen, a dolgot megfontolás tárgyává tette volna. Magánosokról tudom, hogy foglalkoznak a gondolattal, vidéki helyekről is hallottam, igy Győrről és egy különösen szép formáját hallottam e törekvésnek Szatmár városát illetőleg. Ezt az utóbbi példát azért hozom fel, mert nemcsak a rokkantakról gondoskodnak, de egyszersmind a hadiárvák gondozásával is kombinálják. A részleteket nem tudom, de azt tudom, hogy 30 holdnyi földterületet szánt a város ily telepekre a rokkantak számára, a város saját kezelésében tartaná az ügyet és védekeznék a telepspekuláczió merényletei ellen és azzal a kötelezettséggel adna a rokkantaknak és családjuknak lakást és telket, hogy mindegyik magához vesz három-négy hadiárvát ápolásra és ezért kapnák az elhagyott gyermekek eltartásáért járó dijakat. Az ezzel kapcsolatos iskolának vezetője, tanítója volna megbízva azzal, hogy a gyermekek ápolásának és nevelésének helyes módját ellenőrizze. Azt hiszem, ezt a példát követni kellene és méltó volna, hogy maga a kormány is melegebben érdeklődjék e dolgok iránt és buzdítaná a magyar társadalmat, hogy ezt az ügyet istápolja. Szocziális kötelességünk, hogy a magábanvéve nagyon csekély rokkantpenziót nemzetgazdasági szempontból értékesitsük. Az a nem egészen 30 korona nyugdíj, amely különben a sebesülés és rokkantság mértéke szerint különböző és amelyet hónaponként kap az a rokkant, csak olyan pótlékféle és nagyon félek, hogyha nem tüzünk a rokkant elé egy nemesebb czélt, akkor a rokkantsegély nagyobrészt likviddé válik, korcsmákba és pálinkabutikokba vándorol. De ha a rokkant elé tűzzük azt a czélt, hogy kellő munkával elérheti, hogy a földecske, amelyen lakik és amelyet családjával megművel, mondjuk, 25—30 év alatt, ha a törlesztési rátákat megfizeti, tulajdona lesz, akkor benne és családjában fokozzuk a munkakedvet és az egész család létét biztosítjuk a magyar hazában. (Ügy van ! a bal- és a szélsőbahldahn.) bruár 11'-én, csütörtökön. 287 Ez elől nekünk nem szabad kitérni. Hiszen egyáltalán gondoskodni kellene arról, hogy azok a kisbirtokosok ne legyenek kitéve annak a veszedelemnek, hogy a föld, amelyet megmunkálnak, amelyet örököltek, a szomorú gazdasági viszonyok miatt gazdát cseréljen. Ez gazdasági politikánknak lesz a problémája, de mindenekelőtt azokról kell gondoskodnunk, akikért a világ és különösen a haza és nemzet előtt mintegy felelősséggel tartozunk. Ez volna mintegy kezdete azon további nagy gazdasági politika inszczenirozásának, amelyhez nekünk kétségkívül a közel jövőben hozzá kell fognunk, (ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Helyeslem, amit Polónyi Géza t. képviselőtársam tegnap épen a birtokpolitikáról hangoztatott. Kétséget nem szenved, hogy a mi gazdasági mizériánk oka a rendszertelen birtokpolitikánk és épen a rokkantakról való ily gondoskodás, a rokkantak földhöz juttatása volna az első lépés ahhoz, hogy egy uj birtokpolitikát inauguráljunk Magyarországon, oly birtokpolitikát, amely egyszersmind hivatva lenne arra is, hogy Magyarországon a kivándorlást necsak csökkentse, hanem meg is szüntesse, egy olyan birtokpolitikát, amely Magyarországon az egygyerniekrendszert is kiküszöbölje, mert kétséget nem szenved, hogy egyéb erkölcsi tényezők mellett a birtokpolitikának is nagy része van abban, hogy az egygyermekrendszer terjed. Ehhez tehát hozzá kell nyúlnunk. A rokkantak ügyét nem szabad elhanyagolni s azért én ismételten hangsúlyozom azt, hogy engem a ministerelnök szavai semniiképen sem nyugtattak meg. Ö ugyan azt mondta gróf Apponyi Albertnak válaszolva, hogy a rokkantügyi tanácsot legközelebb meg fogja alakítani. Némi késés van ebben a dologban, de a megalkotás maga nem elég, nem elég a mi rokkantjainkat egészségügyi orvosi szempontból kezelni, hanem igaz szocziális érzékkel és tudással kell ügyüket felkarolni. Nincs kifogásom az ellen, ha a rokkantak egy része ipari kiképzésben részesül, de általánosan elfogadott akszióma, — az idevágó irodalmat lehetőség szerint tanulmányoztam, ankétekben részt vettem és mindenütt ieszürődött mint végső eredmény — hogy lehetőleg a rokkantat abban a társadalmi miliőben kell megtartani, amelyben felnevelkedett. Ha tehát ipari pályán volt, lehetővé kell tenni, hogy ha nem is ugyan azt a foglalkozást, de rokon foglalkozást űzhessen. Nagyon kell vigyázni a rokkantaknak az iparba való bevezetésénél arra, hogy ne maradjanak ki a munkásokat védő törvények és szabályok intézkedéseiből. A rokkantak ipari foglalkoztatása fogja magával hozni részben azt, hogy az otthoni munka, az otthoni ipar nagyobb mértékben terjedni fog, Nekem ez ellen nincs kifogásom, de ez megint egy másik törvényhozói aktust követel, t. i. az otthoni munka szabályozását, munkásvédelmi intézkedésekkel való ellátását, mert különben az az ipari munkás csak eszközzé válik a munkabérek lenyomására, tekintve, hogy az a rokkant testi fogyatékosságánál fogva kénytelen lesz olcsóbban