Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

286 628, országos ülés 1916 bniár 17-én, csütörtökön. a mostam lelkesedés elpárologván, a mi rokkantjaink odadobassanak a közirgalmasságnak. Megengedem, nem kételkedem benne, hogy lesz olyan nagybirtokos, olyan gazda, aki rokkant béresét, munkását majd olyan szolgálatba állítja, ahol mint felügyelő kényelmesen végezheti a dolgát. De ha még olyan jó, derék gazda is az illető, ki tudja nem cserél-e az a birtok 10 év alatt gazdát és nem fogja-e az a jövendő gazda azt mondani, hogy »én ezt a terhet nem veszem magamra« ? Nem, t. ház, nem szabad a mi rokkantjainkat igy a társadalom kénye-kedvének kitenni. Az államnak, a nemzetnek kötelessége e rokkantak jövőjét biztostani. Ezért abba sem tudok belenyugodni, amit a t. ministerelnök ur múltkori beszédében mondott, hogy a múlt évi szünetben 230 rokkant nyert a földmivelésben, a gazdálkodásban oktatást. Azt mondom, hogy azon kellene lenni, hogy necsak a rokkantak, necsak azok, akik már harczképesekké nem lesznek, hanem, hogy a sebesültek is valamennyien részesüljenek bizonyos fokú gazdasági oktatásban s hogy azt az időt, amelyet ők részben tétlenül vagy piszkos kártyákkal játszadozva töltenek el, hogy unalmukat öljék, arra használjuk fel, hogy ők a magyar társadalom hasznosabb tagjaivá képeztessenek ki, mint aminők voltak. Magában Németországban is, ahol a gazdasági tudás a nép széles rétegeiben sokkal magasabb nivón áll, tartanak a sebesültek számára gazdasági kurzusokat, hogy gazdasági tudásuk gyarapodjék és hogy szülőföldjükre, falujukba visszatérvén, ott mintegy oktatókként szerepelhessenek. Azoknak tehát különösen, akik megcsonkulva, megbénulva térnek vissza a háborúból, igenis a lehető legnagyobb mértékben meg kell adni az útmutatást, hogy kenyerüket a jövőben megkereshessék, hogy olyan mértékben pótolhassa gazdasági műveltségük az ő csökkenő keresőképességüket, amtily mérvben csökkent testi épségük. Ennélfogva én ezt az intézkedést sokkal nagyobb mértékben kivánom megvalósittatni. mint ahogy eddig történt. És ha a t. ministerelnök ur azzal vigasztal bennünket, hogy majd a jövő nyáron, a szünidőben még több hasonló tanintézetet fog bevenni ebbe az akczióba, amely a gazdasági ismeretek terjesztését czélozza, ezt én részben késői intézkedésnek is tartom. Nagyon helyesen jegyzi meg a t. ministerelnök ur, hogy épen ezen félig megrokkant embereket, akik a rendes földmivelőmunkát nem tudják végezni, mintegy gazdasági mellékfoglalkozásokra oktassák, kertművelésre, méhészetre. Ez helyes, de akkor ne várjunk a nyári szünetig, mert ha augusztus végén, szeptember elején kezdik az oktatást, akkor elkésnek. Most volna a summum tempus, a főideje, hogy amikor kezdődik a tavaszi művelés, már nekiláthassanak az uj pályának. Már most is némileg későn van, de ha csak nyár közepén, vagy ősz elején kezdik a tanulást, akkor, amire a jövő évben hasznát tudnák venni, már el is felejtették, (Ugy van! a bál- és a szélsőbaloldalon.) egyáltalában nem szabad inyenczkedni és kényesnek lenni. Ezeket csak példákként hoztam fel, annak illusztrálására, hogy nálunk a sok negatív rendelkezés között hiányzik valami pozitiv irányitás, hogy miként segítsünk élelmezési mizériáinkon, nemcsak most a háború alatt, hanem a háború után is. (Ugy van! balfelől.) Amire azonban különösen ki akarok most terjeszkedni — és hozzáteszem, hogy ez magával a gazdasági kérdéssel is összefüggésben van — az a mi rokkantjainknak, a mi hős áldozatainknak jövő sorsa. (Halljuk ! Halljuk !) Ehhez a tárgyhoz most a t. ministerelnök ur múltkori beszédével kapcsolatban akarok hozzászólni. A t. ministerelnök ur a múltkor olyan kijelentést tett itt, amelyért teljes elismeréssel adózom neki, midőn azt mondotta, hogy : »megvallom bünömet«. Ezért a feloldozást is elnyerhetné, ha egyszersmind jelét is adná, hogy a bűnnek, a mulasztásnak jóvátételéhez rögtönösen hozzá akar fogni. A ministerelnök ur gróf Apponyi Albert beszédére reflektálván egy képet vázolt előttünk arról, hogy mi történt a rokkantak gondozása tekintetében. Én teljes elismeréssel vagyok rokkantjainknak orvosi szempontból való ellátása iránt, e tekintetben azok helyreállítása és a protézisekkel való ellátása, azt hiszem, elsőrendű. Ezzel bátran a világ elé állhatunk s e tekintetben mindenütt s minden kulturnéppel felvehetjük a versenyt. De ez magában véve csak egyoldalú helyreállítása annak a rokkantnak, mert nemcsak testileg kell a rokkantat helyreállítanunk, amennyire csak a tudomány arra képes, hanem szocziális szempontból is be kell állítanunk a rokkantakat a nemzeti társadalomba és a nemzeti életbe. (Helyeslés a baloldalon.) Igen elszomorított engem a t. ministerelnök ur múltkori beszédének egyik passzusa, amelyet, méltóztassék megengedni, hogy felolvassak. (Halljuk !) Azt mondta ugyanis a ministerelnök ur (olvassa) : »Merném állítani, hogy azoknál a rokkantaknál, akik egészen vagyontalanok voltak, akik munkás vagy cselédsorban voltak, mezőgazdasági oktatásra alig is lehet gondolni, mert azt a fokát a munkaképességnek, amely őket saját birtok nélkül keresetképesekké tenné, nem érnék el«. Ha ez igaz, — és én ebben a tekintetben igazat adok a t. ministerelnök urnak — hogy nem érnék el azt a keresetképességet, hogy saját birtok nélkül meg tudjanak élni; ha ez igaz, akkor azoknak a rokkantaknak saját birtokot kell adni. Ez nemzeti," ez a haza iránti kötelességünk! (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hát vájjon mi ezeket a rokkantakat most csak azért állítjuk helyre mint embereket, hogy azután kintornát adjunk a kezükbe ? Igaz, konczedálom azt, amit a ministerelnök ur is hangsúlyozott beszédében, hogy a magyar társadalom nem fog könyörtelenül elhaladni a rokkantak mellett, de nem szabad az egész ügyet csak a társadalomra bizni. Nem szabad megengedni azt, hogy egy-két év múlva