Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

6-28. országos ülés 1Ö16 fe, •bruár 17-én, csütörtökön. 285 szükség és ma is szükség lehet állami monopóliumra, oly állami kormányzat monopóliumára, mely felelős a nép nagy tömegeinek. De manap nálunk bizony az oligopolium van napirenden. Ez a mi társadalmunk szervezetlenségéből következik, amely viszont kormányzati rendezetlenségünkből folyik. Mert addig az volt a közfelfogás, hogy az a jó közigazgatás, mely a quieta non movere alapján minden társadalmi mozgalmat és szervezkedést elnyom. Hisz még a szegény eszperantisták is üldözés alá estek, (Derültség.) pedig ezek nem államfelforgató szándékkal láttak a szervezkedéshez. Társadalmi és gazdasági szervezkedésünk nincs és ennek ma sok hiányát látjuk. Ennek következése, hogy midőn az árak alakulásáról van szó, egy jelentékeny tényező nem jut szóhoz : a fogyasztó. A termelőnek van egy kicsike szava, a továbbitónak, a nagykereskedőnek, a banknak van igen hatalmas szava, de a fogyasztónak, akinek meg kell élnie, abszolút semmi szava nincsen, (ügy van ! baljelöl.) Hogy Németországban, daczára annak, hogy az sokkal inkább rászorult a gazdasági termények importjára, nem merültek fel a drágaságnak oly ijesztő jelenségei, mint nálunk, annak épen egyik kiváló oka az, hogy ott a fogyasztók szervezve vannak és mindazon megállapodásokba, melyek a kormány részéről történnek, bevonatnak nemcsak a termelők s a kereskedők, hanem a fogyasztók képviselői is. Ott a Consumentenyerein 7—-8 millió tagot reprezentál. Nálunk a fogyasztók legföljebb ökölbe szorítják kezüket, de érdekeik abszolúte figyelembe nem vétetnek. E dologról már eleget szóltak itt. Előttem szólt t. képviselőtársam is ép a drágaság különböző okait emlegette s ezért nem akarok bővebben e témára kiterjeszkedni. Csak röviden akarok rámutatni e nagy rendeletgyüjtemény egy másik hiányára. E rendelkezések, melyek labirintusában az ember oly nehezen tud tájékozódni, még egy különös hibával birnak : azzal, hogy általában negatív természetűek, tilalmakat tartalmaznak, s részben fel is függesztenek. Csak egy példára hivatkozom, melyet a minap Sághy t. képviselő ur is emiitett, aki itt, mint a zsemlyék védelmezője szerepelt. Á zsemlyék kérdése kis dolognak látszik ugyan, de gazdasági szempontból nagy fontossága van. Még hónapokkal ezelőtt Münchenben láttam, hogy ott öt zsemlye jár mindennap egy embernek. Ez igen okos intézkedés, mert igy az ember be tudja osztani, hogy reggel, délben, este mennyit fogyaszthat, s az is be tudja osztani, ki naponta ötször akar étkezni. Ennek kivált nagy családoknál nagy a jelentősége. Ez kis dolognak látszik, de a kicsiben is rendszert kell követni, s akkor a nagy dolgokat is jól tudjuk majd elvégezni. De nemcsak negatív rendelkezésekkel lehet segíteni, hanem pozitív intézkedések is kellenek és épen ezeket, egy nagy gazdasági programmot nélkülözök. Pedig a háborúnak több mint másfél esztendeje megtaníthatott volna bennünket, hogy a gazdasági életet, az egész mezőgazdaságot is, más vágányokba is kell terelni. Igaz, a magyar ember temperamentuma, konzervatív szelleme ragaszkodik a régihez. A magyar földmivelő osztályban mintegy arisztokratikusnak tekintik a szemtermelést, a gabonatermelést, melyre tényleg nagy szükség is van. De a mai viszonyok kényszerítő erővel odaterelnek bennünket, hogy ezen kívül a gazdaságnak más fajait is felkaroljuk. A háború után is lesz idő és gazdasági életünknek oly uj fejlődését kell követelni, mely a háború idején is előkészíti a talajt a jövő fejlődésre. Ha ezt nem teszszük, félek, hogy az a nagy gazdasági megrendülés, mely a háború után okvetlenül bekövetkezik, minket készületlenül fog találni, majd csak kapkodunk, megfulladunk saját zsírunkban és nem tudjuk kihasználni győzelmünket sem. Azért nem szabad azt mondani, hogy mi most mással vagyunk elfoglalva. Ellenkezőleg éj)en a háborús szükségletek tanítsanak bennünket arra, hogy a jövő fejlődésre megtegyük az előkészületeket. Itt van pl. a nagy depekoráczió, melylyel bizony nem fogunk végezhetni mindjárt a háború megszűnte után. Mindenütt halljuk a panaszt a tejhiányról, s én még mindig nem hallottam programmot még arra nézve sem, hogyan lehetne a momentán szükségleten segíteni. Ezzel már kezdettől fogva számolni kellett volna arra az esetre, ha a háború tovább tart, ami sokakra nézve nagy csalódás volt. Ha a háborút kellő gazdasági programmal kezdtük volna, a bajok nagy része elmaradt volna. Ha másfél évvel ezelőtt gondoltak volna arra, hog)'- marháink száma csökkenni fog s igy a tej is napról-napra kevesebb lesz, már akkor kellett volna előmozdítani a kecsketenyésztést. Igaz, hogy a magyar ernber megvetően néz erre és azt mondja, a kecske csak szegény embernek való, de hisz ma mindnyájan szegény emberek vagyunk. Ha már meghódítottuk Montenegrót, legalább volnának kecskéink, ezáltal legalább a gyermekes családok igen sok gondját enyhíthettük volna, (ügy van 1 bálfdól.) De azt hiszik, hogy most talán késő már erről beszélni ? En azt mondom, hogy még most sem késő. Nagyobb súlyt kellett volna fektetni továbbá a főzelékek és vetemények termelésére. Csodálom, hogy különösen a nagy városok körzetében és nevezetesen a főváros környékén ez irányban nem történt valami nagyobb mozgalom, midőn még azok is elhagytak bennünket, akik eddig a magyar városokat főzelékekkel, veteményekkel ellátták, t. i. a rni kedves szövetségeseink, a bolgár kertészek, akiktől igen sokat tanulhattunk volna. Vagy ha gondoltak volna pl. a házinyulak rendszeres tenyésztésére, amire különben még most is lehetne gondolni, mert azok igen gyorsan szaporodnak, ezáltal a husszükséglet egy részét el lehetett volna látni. (Ugy van!) Ha e tekintetben előítéletek vannak, én — hiszen az ellenségtől is lehet tanulni — Belgiumban részt vettem a legelőkelőbb dinén, ahol »lapin«-t, vagyis házinyulat adtak pecsenye gyanánt, de különben háborúban