Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

284 628. országos ülés 1916 ] forrását kel] fejleszteni, erre kell alapítani jövendő gazdasági életünket. (Helyeslés a baloldalon.) Nem lehet elképzelni, hogy ez kárára legyen akár az iparnak, akár a kereskedelemnek. Lomtárba kell kerülni végre azoknak a dogmáknak, amelyek szerint a kereskedelem és az ipar ugy képzelte el a maga boldogulását, hogy magához von minden munkaerőt, minden állami támogatást, minden segitséget, hogy azután az igy felszívott erővel a külföldet meg tudja hódítani. Hódítsa meg a magyar ipar Magyarországot, mert nem tudta idáig meghódítani. Hódítsa meg azt a mezőgazdaságot, amelyet az állam tegyen erőssé, vagyonossá és gazdaggá. Akkor az iparnak nem kell az országon kivül keresnie konjunktúrát, hanem mezőgazdaság és ipar egyformán meg fogja találni a háború után a virágzás feltételeit. A kormány jelentését nem fogadom el. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Pál Alfréd jegyző : Giesswein Sándor ! Giesswein Sándor: T. képviselőház! Azt hiszem, természetes dolog, hogy mostani vitánk kissé hosszabbra nyúlik, mert hiszen mi egy kaotikus tömeget kapunk ebben a sok rendeletben és kettős kötelességet kell teljesítenünk, amikor ezt nemcsak megbeszéljük, hanem bizonyos rendbe hozzuk. Ép a rendeleteknek ez a kaotikus halmaza bizonyítéka annak a sokszor idézett Clausewitz-féle mondásnak : »Der Krieg ist eine Fortsetzung der Politik, nur mit andere Mitteln.« Valamint a háború maga egy — mondjuk — anarchikus jnolitikának a következménye, ugy a háborús gazdasági viszonyok egy anarchikus gazdasági rendszernek a következményei. Az a kérdés, amely bennünket már hosszabb idő óta foglalkoztat és amely az előttem szóló képviselőtársam beszédének is a gerincze volt: a drágaság kérdése nem csupán a háború folytán jutott felszínre. A háború nagy mértékben fejlesztette, de a háború a természetellenes drágaságot már itt találta, az következménye volt a mi anarchikus gazdasági rendszerünknek, következménye annak, hogy nálunk mezőgazdaság, iparés kereskedelem nem jutott kellő harmóniába egy tervszerű gazdasági politika által. BocsássaJiak meg, ha én egy régi példára utalok reá. Hiába, a történelem igen sokszor ismétli önmagát ós van valami örök igazság abban, amit Cicero mondott, hogy a történelem az élet iskolája, bár egy ujabbkori német történelmi bölcselő, Hegel ezzel szemben azt vallotta, hogy a történelem olyan iskola, amelyből az emberek sohasem tanulnak. (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) En nem vagyok pesszimista. Igaz, hogy az emberiség, az emberek tömege lassan, nagyon lassan, keserű tapasztalatok árán tanul, de mégis tanul. És ha a mai kor viszonyai gazdasági téren keserű . tapasztalatokhoz juttattak bennünket, bruár 17-én, csütörtökön. akkor ezekből a tapasztalatokból nekünk tanulnunk kell. Méltóztassék megengedni, hogy a mostam helyzet megvilágítására egy régi példára, egy nagy angol államférfiú szavaira hivatkozzam. Ne tessék félni, nem idézek sem . Asquith, sem Lloyd George vagy Churchill beszédéből. Egy sokkal régibb államférfiura hivatkozom, Morus Tamásra, aki 400 évvel ezelőtt irta híres munkáját, az »Utópiá«-t. Ne tessék gondolni, hogy ez az »Utópia« csupán utópia, csupán tiszta idealizmus. Morus Tamás bevezetésképen leirta hazájának gazdasági állapotát és ebből a szomorú állapotból kiindulva jutott arra az ideális képre, amelyet egy uj államalakulás mintája gyanánt megrajzolt. Ezek a szomorú gazdasági viszonyok sokban hasonlítanak a mi mostani gazdasági viszonyainkhoz. Elpanaszolja hazájának áldatlan állapotát, amibe a mindinkább fokozódó nyomorúság és a tolvajbandák elhatalmasodása juttatta és azt mondja (olvassa) : »Ezt a sok háború, a katonák elbocsátása okozta, meg a gazdagok nagyzása, akik nagyszámú dologtalan szolgáik egy részét elbocsátják s igy a henyék számát szaporítják. Ehhez járul még a földmivelés válsága. Ugyanis utóbbi időben a birkatenyésztés a gyapjuindusztria emelkedése folytán igen rentábilis üzletté vált, azért a nagybirtokosok termőföldeiket legelőkké változtatván, elbocsátották bérlőiket és jobbágyaikat. Mig a földmivelés sokakat foglalkoztatott és sokaknak adott kenyeret, a juhtenyésztéshez elegendő néhány juhász s ennek folytán sok földmíves foglalkozás és kenyér nélkül marad, sőt hajléktalanná válik. Könnyek között hagyják el szülőföld]ükét s a városokba tódulnak, vagy az országban kóborolnak, mig mint koldusok a szegényházaknak, vagy mint kóbor tolvajok a tömlöczöknek töltelékei lesznek. Mindenütt — igy szól Morus — a, juhok jámbor, ártatlan állatok, de Angolországban kegyetlen ragadozókká lettek, amelyek az embereket pusztitják.« De még sok egyéb sötét jaontot is lát (olvassa): »A földmivelés hanyatlása maga után vonta az élelmiszerek megdrágulását; ezzel a gyapjú ára is felszökkent, ugy hogy azok az emberek, akik előbb szövéssel foglalkoztak, most már nem tudnak gyapjut venni s igy munka nélkül maradnak. Bármennyire gyarapodjék is a juhok száma, a gyapjú ára nem száll le, mert az árusítóknak, ha nem is monopóliumuk, de oligopóliumuk van. T. i. csaknem minden juh egynéhány gazdag ember kezében van, akik csak akkor adják el, mikor kedvük van és csak akkor van kedvük, mikor magas árakat kapnak. Hasonló drágulás észlelhető a husnemüekben is«. Ugyebár, bámulatos dolog, hogy mutatis mutandis ugyanazok a dolgok vannak manapság is nálunk. Nagyon helyes szót talált Morus annak jelölésére, mi az oka ennek: oligopolium, vagyis néhány hatalmas ember kezében van az egész vásár, az árak megszabása. Ez sokkal roszszabb, mint a monopólium, melyre sokszor lehetett