Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

628. országos ülés 1916 február 17-én, csütörtökön. 283 amelyeket a kormánynak fel kell szabadítania és el kell juttatnia a fogyasztók kezéhez. Egy másik észrevételem volna még a vita folyamán elhangzottakra és pedig a hadisegélyek tekintetében. A kormány elmulasztotta egy olyan félre nem magyarázható tájékozást, czinozurát adni az alantasak kezébe, amely eleve kizárja a nagyobb visszaéléseket a hadisegély és a felmentések körül. Ma sem a felmentéseknél, sem a segélyezéseknél nincs megállapítva, hogy tulaj donkép ki jogosult a segélyre és ki igényelheti a felmentést. Ennek megítélése jóformán teljesen a jegyzőre s a melléje adott községi bizottságra van bízva. Már most ebben a bizottságban a jó vagy rosszindulat, a belátás vagy ennek hiánya feltétlenül mindig érvényesülhet azzal szemben, aki a hadisegélyért vagy felmentésért folyamodik. Mert hiszen a főszolgabíró nem tehet egyebet, mint hogy informáczióért a községi jegj-zőhöz fordul és azokhoz, akik a községi jegyzőt informálják. Ily körülmények közt megtörténhetik, hogy például egy asszony valamely községben nem kap semmit. Kérvényt ír s kérvénye rövid utón eljut a ministerelnök úrhoz, aki eljuttatja a belügyminister úrhoz. Mindketten jogosnak találják a kérést s elismerik az illetőnek segélyre való jogosultságát. Meghallja azonban ezt az a bizonyos községi képviseleti tag, aki az asszony igényét nem tartotta megfelelőnek s azt mondja neki: Hát megmutatom magának, ha száz Tisza István áll is a háta mögött, akkor is azt a segélyt kapja; amit én akarok, vagy ha nem akarom, nem fog segélyt kaptni. Ez csak egy groteszk j)éldája annak a hatalmaskodást) ak, amelyre elragadtatja magát egyikmásik községi képviselőtestületi tag vagy a közigazgatás alantas hatósága, azért, mert nincs kezében szigorúan meghatározott, jól körvonalozott szabályzat, melynek alapján a segélyt kérő is tudná : mire van igénye s a jegyző is : mit lehet neki adni vagy tőle megtagadni. Még egy nagy anomáliával találkoztam e téren. A hadisegélyről szóló törvénynek egyik szakasza azt mondja : a hadisegély nem lehet több, mint amennyit az illető hadbavonult naponta átlag keresett, vagyis a lakbérilletménynyel együtt nem lehet több, mint az ő volt napszáma. Már most mi történik például Szolnok vagy Vas vármegyében ? A j~>énzügyi igazgatóság megállapítja, mennyi ott az átlag napszám : például I korona 60 fillér. Tehát lakbérilletménynyel együtt az az asszony egy gyerekkel kap 1 korona 60 fillért. De a kinek 11 gyereke van, az is ennyit kap. Ez ellen már történt lépés, felterjesztés is a kormányhoz, de az eredményt nem ismerem. Mégis csak lehetetlen elképzelni, hogy ma 5—6 gyerekkel, vagy amint valaki nekem, panaszkodott, II gyerekkel 1 korona 60 fillérből meg lehessen élni. A napidíj megállapítását feltétlenül meg kell változtatni s az ily beadványokat, melyek a díj felemelését kérik, kedvezően elintézni, T. ház, beszédem végére értem s a t. ház engedelmével leszek bátor röviden összefoglalni a mondottakat. Az abnormális drágaságnak egyik hányadát okozza kétségtelenül a meg nem felelő mezőgazdasági termelés. A hiba ezért a múlt kormányzatokat és azt terheli, amely ma intézkedik. E tekintetben a jelen kormány részéről a rendszer javulását vagy a felfogás bármely megváltozását egyáltalán nem látom. A másik hányadért felelős az a kereskedelem, amely nem tudott féket tartani s amelyet élesen meg kell különböztetni a tisztességes kereskedelemtől. Ennek a kereskedelemnek a megrendszabályozása elsősorban a tisztességes kereskedelmet illeti, melynek kötelessége megbélyegezni, stigmatizálni azokat, akik a kereskedőosztály tisztességét koczkára teszik s okot szolgáltatnak a kereskedelemmel szemben megújuló támadásokra és balvéleményekre. Másik részét a visszaéléseknek a kormány van hivatva megszüntetni azzal, hogy az eddiginél sokkal szigorúbban üldözzön minden visszaélést, tekintet nélkül arra, hogy az a sokat emlegetett kofa követi-e el, vagy az a nagytőkés kapitalista, aki nem filléres hasznokra utazik, hanem arra, hogy a háborúban dinasztiát alapítson. Végül ugyancsak a kormánynak kötelessége gondoskodni arról, hogy a drágaságnak azok a materiális tényleges okai, melyek termelésünk elégtelenségében rejlenek, nem ugyan most, — mert a háború alatt lehetetlen — de a jövőben megszűnjenek. (Halljuk/ Halljuk/) Mindaz, amit a világháborúban tapasztaltunk, pénzügyi téren, hadügyi téren, a közélelmezés tevén, arra mutat, hogy Magyarország egyetlen egy úton-módon fog tudni a kellő sulylyal elhelyezkedni Európában : ha agrikulturáját oly nívóra emeli, melyen vannak most a nyugati államok, amely lehetővé fogja tenni nemcsak a belső ellátásnak könnyítését, de azt, hogy mi azzal a czikkel lépjünk a világpiaczra, melyre annak tényleg szüksége van, amit nem lehet nélkülöznie, ami elől nem lehet elzárkóznia, amelynél jobbat nem tud senki produkálni. Mert akárhogy képzeljük el a jövő alakulást, azt el lehet képzelni, hogy iparczikkeink nem tudnak versenyezni a hatalmasabban kifejlett idegen iparral, hogy iparunk fejlesztése körül roppant nehézségekkel fogunk szembenállani, de azt nem lehet elképzelni, hogy a magyar földön termelt búzának, állatnak, gyümölcsnek, veteménynek ne legyen Európában jó piacza, amely mindig be fog tudni fogadni bárminő mennyiséget, arnit egyátalában csak produkálni tudunk. Azt nem lehet elképzelni, hogy a magyar mezőgazdaság túlfejlődhessék. Ellenkezőleg, a fejlődésben lehet gyorsabb vagy lassúbb a tempó, de ennek a tempónak a diktálása a kormány hatalmában van, nem szabad végre is elzárkózni az elől, hogy ez az ország múltjában, jelenében és jövőjében agrárius ország és megélhetésének, gazdagodásának ezt a legősibb 36*