Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-628

278 628. országos ülés 1916 fel hozás, hogy nagyrabecsüli a szervezkedést a gazdasági téren, becsüli a szövetkezést. Hibás az a kormány és törvényhozás, amely nem követett el mindent, hogy e szövetkezés létrejöjjön, a maga tisztultabb formáit elérje és így hatalmas tényezője legyen az ország közgazdasági életének. Az a kérdés, hogy a forgalom, a kikészités, a fogyasztás e szervezetlenségét a mezőgazdasági osztály kezdte-e kihasználni, kizsákmányolni ? Véleményem szerint nem. Mindnyájan, akik foglalkozunk a néppel, akiknek sokszor van alkalmunk a falu életébe bepillantani, bizonyára voltunk már tanúi az olyan és hasonló eseteknek, amilyent leszek bátor felhozni. Egy állomáson végignéztem egyszer három vaggon burgonyának berakását. A vidéki kereskedőt, aki felügyelt, megszólította egy ott időző budapesti kereskedelmi ügynök. Megkérdezte, hova szállitja. Azt felelte, Budapestre. »Mennyiért szállitja ?« »Kilencz koronáért*, mondja a vidéki. »Adja nekem«, szól az ügynök. »Nem adom.« »Adok 10 koronát.« »Nem adom.« »Adok tizenegyet.« »Ncm adom.« »Adok tizenkettőt.* Megalkudtak. Az uj vevő kifizette a három vaggon burgonyát amire a vidéki kereskedő megjegyezte : Könnyen szerzett pénz volt, váratlan kilenezszáz korona plusznyereség három vaggon on. Mire megvigasztalta az uj vevő: Ne gondolja, hogy én kevesebbet keresek, mert én 15 koronáért szállítom Budapestre az én czégemnek. De az első kereskedő sem hagyta magát. Azt mondta : Azért mégis többet kerestem, mert én a burgonyát a környékbeli termlőtől 6 koronáért vettem, tehát nem 900, hanem 1800 koronát kerestem 3 vaggon burgonyán. (Mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez a makszimálás előtti időben történt, akkor, amikor a budapesti vásárcsarnokban 24 fillér volt kilója a burgonyának. A 6 koronás burgonya tehát a termelőtől a fogyasztóig 24 koronássá avanzsált. Ezt a 400 perczentes emelkedést az élelmiszerkereskedés terén nem egyszer produkálták, hanem napról-napra százan és százan. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A t. belügyminister ur is hivatkozott arra, hogy nálunk békeidőben is megtörtént, hogy akkor, amikor a termelő 3—4 koronát kap egy métermázsa krumpliért, a budapesti vásárcsarnokban 14 fillér az ára; a 400%-os közvetítői jutalék vagy dij tehát békében is megvan, nemcsak a háborúban. Budapestnek ez a szervezetlensége az ellátás szempontjából óriási visszahatással van nemcsak Magyarországra, hanem Ausztriára is. Aki a falut ismeri, az tudja, hogy a falusi ember a maga portékájának árát sohasem maga szabja meg. A falun uincs kartell, nincs börze, nincs szakszervezet, nincs összebeszélés. Amikor az a falusi ember a vásárra megy, legtöbbször nem tudja, hogyan fogja eladni, amit a szekérre tesz. Egyetlen tájékoztató támpontja az, hogy hogyan adták azt az árut az előbbi hetivásáron. Ehhez szabja az árt, kissé felemelve és kivárja, hányan és hogyan fognak alkudni a porbruár 17-én, csütörtökön. tékára. A háboTu alatt akárhány vidéld termelő megdöbbenéssel nézte, hogy a portékáját a saját szeme előtt hezitálták hihetetlen magasságra, ugy hogy neki az a gondolata támadt, nem egytől hallottuk, hogy a pénz értéke bizonyosan nagyon devalválódott, mert egyébként lehetetlen, hogy a városi ember, a kereskedő, aki a pénzének éttékét ismeri, annyit adjon a portékáért, (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Már most az a termelő, aki újságot olvas és főként budapesti hírlapokat, amelyek háborús drágasági czikkeket közölnek, amelyekben lefestik a háborús uzsorát, amely Budapesten folyik, az a termelő olvasván, hogy az ő 6 filléres burgonyáját Budapesten 24 fillérért adják el, a babot, amelynek kilogrammját tőle 30 fillérért vették, 1 korona 20 fillérért adják, a káposztát, amelynek fejéért 2—3 krajczárnál többet nem adnak, Budapesten 40 fillérért árulják, természetesen arra a gondolatra jön, hogyha ingyen adná is a portékát, akkor sem segítene a fogyasztón, legfeljebb növelné a közvetítői hasznot, amely enélkül is horribilis. (Ugy van! tapsok a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mint a sisera had, ugy lepték el a falut illetéktelen konjunkturális kereskedők és a leglelkiismeretlenebb, a legszemérmetlenebb módon hezitáltak egymásra, jól tudván, hogy a budapesti vagy nagyvárosi fogyasztónak a bármely drágán összehalmozott, jóformán erőszakkal rekvirált élelmiszereket is horribilis nyereséggel adhatja el. Hiszen a főváros és az ipari városok, táplálkozás szempontjából olyanok, mint a csecsemő. Azt esznek, amit kapnak, amit szájukhoz visznek és oly áron és ugy, amint kapják. E pesti csecsemőnek ellátására háborús és békés időben sokkal több gondot kellett volna fordítani, mint ahogy történt. A budapesti ember felesége elmegy a vásárcsarnokba és csakhogy a barátnője j>ukkadjon és hogy ő egye meg az első libát, 60—80 koronát ad érte. És a délutáni kávénál eldicsekedik vele. Ez az egy személy nagyobb tényező az árdrágításban, mint nem tudom, mily hányada a mezőgazdasági lakosságnak, (ügy van! a balés a szélsőbaloldalon.) Az ország árait a budapesti árak szabják meg. Egész természetes, hogy ezekhez igazodnak az ország árai és Ausztriának árai is, azért nemcsak helyi, de nemzeti feladat lett volna igazán megfelelően, kellő energiával, előrelátással, Budapest közélelmezésében rendet teremteni. Azt sem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy bizony a kinálat és kereslet mérlege egyáltalán nem tudott szabadon mozogni Magyarországon, főként Budapesten, mert az élelmiszerek dolgában a kapitalisták sokszor dobták be hatalmi súlyukat a mérlegbe és hol eldirigálással, hol elrejtéssel, hol mesterséges ínség teremtésével szabályozták az árakat, illetőleg, mert hiszen ez volt a főczél, növelték a maguk profitját. Mi következik ebből ? Az, hogy vádat kell emelni a kereskedelem ellen, amely nem állott hivatása magaslatán, amely a profitszerzésben nem