Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-627

200 627. országos ülés 1916 február 16-án, szerdán. ták épen a ministeri szabályrendelet egyes intézkedéseit, pl. az egészségügyi bizonyítvány kivételére, továbbá a telekrajz beszerzésére és csatolására vonatkozó intézkedést már megváltoztatták. Egy egyszerű ministeri rendelet kibocsátása tehát nem ütközött volna lehetetlenségbe. Ami az igen tisztelt minister ur által felhozott nagy fizetést, a 3—400 korona havi díjazást illeti, konczedálom, hogy egy kezdő gyógyszerészsegédnek ez teljesen méltányos fizetés, de méltóztassék csak tekintetbe venni, vájjon az a 3—400 korona — mondjuk, hogy valamivel több is 1 esz — egy régi gyógyszerészsegédnek méltányos fizetés-e 40 évi gyógyszerészi működés után? Mindezek alapján — ismétlem — nem vagyok abban a helyzetben, hogy az igen tisztelt belügyminister ur válaszát tudomásul vegyem. Elnök*. Vitának helye nem lévén, kérdem a t. házat,: tudomásul veszi-e a belügyminister urnak Ábrahám Dezső képviselő ur interpelláeziójára adott válaszát, igen vagy nem ? (Igen!) A ház a választ tudomásul veszi. Következik Ráth Endre képviselő ur interpelláeziója a belügyi és kereskedelemügyi minister urakhoz a győri magyar ágyúgyár számára eszközölt kisajátítások tárgyában. (Felkiáltások : Nincs itt!) A képviselő ur nincs itt; az interpelláczió töröltetik. Következik Szluha Pál képviselő ur interpellácziója a ministerelnök úrhoz a boszniai és herczegovinai tartományi köztisztviselők háború okozta súlyos anyagi helyzete tárgyában. Szluha Pál: T. képviselőház! Midőn az országgyűlés a magyar tisztviselőknek nyújtandó háborús segélyekre szükséges anyagi erőt rendelkezésére bocsátotta a kormánynak, . . . (Zaj jobbfelöl. Halljuk! Halljuk! bal/elöl.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Szluha Pál: . . . időszerűnek tartom, hogy egy velünk szoros kapcsolatban lévő ország, illetőleg tartomány köztisztviselőinek a világháború és az ezt megelőző válságos idők által okozott nyomorúságos helyzetére a t. h kormány figyelmét felhívjam. (Halljuk! Halljuk! bal felöl.) A boszniai és herczegovinai köztisztviselőkről szólok, akik a mai válságos körülményekkel együtt a harmadik krízisen mentek keresztül. Az egyik volt az annekszió 1908/9-ben, a másik a balkán-háború az 1912/13. évben és a harmadik a világháború, amely tulajdonképen előidézője is volt annak, hogy a boszniai és herczegovinai köztisztviselők a szó szoros értelmében nyomorban vannak. Az utóbb emiitett gazdasági válságot még tetézte — és ennek hatásától talán sohasem fog megmenekülni a bosznia-herczegovinai tisztviselői kar — az, hogy a bosznia-herezegovinai megerősített városokat a tavaszszal kiürítették. Az evakuálás bat hónapig tartott, ezalatt a köztisztviselőknek két háztartást kellett ve* zetniök, az egyiket ott, ahol hivatali beosztásuk volt, a másikat ott, ahova családjukat el tudták helyezni. És daczára ennek, az utazási illetményre vonatkozó rendelkezéseket nem vették tekintetbe, vagyis a napidijakat nem utalták ki részükre. Már pedig ehhez joguk volt, mert ez ugy bírálandó el, mint a köztiszviselőknek egyéb hivatásbeli kiküldetése, midőn nélkülözi a részére állandóan berendezett háztartást. Tehát evidens, hogy kárpótlást kell kapniok azért, hogy később az anyagi helyzetük ezáltal ne csorbittassék. Napidíj helyett kapták a skála szerinti pótlékot, mely azonban jóval alatta maradt a napidíjnak, és azonkívül kiutaltak részükre egykét havi előleget. De ez csak jsillanatnyilag segített rajtuk, mert a havidijelőlegük arra volt szükséges, hogy családjukat el tudják helyezni az evakuálásnál. Ezt az előleget azonban a háború után vissza kell fizetniök és igy nemhogy előny származnék ebből rájuk, hanem hátrány, mert az adósságuk szaporodott. Az evakuálás után sanyarú helyzetüket fokozta még az élelemhiány is, mert az ottani szükségletet az ország nem tudja megtermelni, még békeidőben sem, most pedig annál inkább nem, mert Boszniában, lehet mondani, minden élő férfi katonai szolgálatot teljesít, ott tehát földmives munkáskéz nincs. A tartományi főnökhelyettes, tudomásom szerint, több ízben fordult a kormányhoz a szükségletek kiegészítésére, de mindig csak minimális kiegészítés jött, vagy az ígéretnél maradt a dolog. Ez a kérés tehát nem teljesíttetett és sem az annekszió idején, sem a Balkán-háború után, sem most a tisztviselők helyzetén nem javítottak és kétlem, hogy a segítésben részük legyen, hacsak a magyar kormány alkotmányos befolyását fel nem használja és rajtuk sürgősen nem segit. A magyar kormánynak az 1880 : VI. t.-cz. értelmében, épen ugy, mint az osztrák kormánynak, joga és kötelessége a boszniai kormányzásra befolyást gyakorolni. Ebből következik, hogy minden törvényjavaslat csak akkor válhatik törvénynyé, ha a két kormány együttesen hozzájárul. Ugyanígy rendelkezik a boszniai és herczegovinai tartományi alkotmány is. A kérdéses tisztviselők anyagi helyzetét rendező törvényjavaslatokhoz is a két kormány hozzájárulása szükséges. Megtörtént nem egyszer, hogy az ily törvényjavaslat csak azért nem vált eredeti formájában törvénynyé, mert vagy az egyik vagy a másik kormány megtagadta a hozzájárulást. Ily esetekben — és ez élénk világot vet a hangulatra — mindig az volt a felfogás, hogy a magyar kormány állja útját a tisztviselőkre nézve üdvös valamely intézkedésnek. Képzeljük el, milyen hangulat uralkodik ott, ahol éveken át abban a szuggeszczióban élnek, hogy a magyar kormány az ő jogos kívánságaiknak kerékkötője. Ezen a hangulaton egy csapással lehet változtatni, ha a magyar