Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-619

619. országos ülés 1916 január 28-án, pénteken. n cziájábto azok, akik annakidején megalkották, az az eset áll elő, hogy az özvegyek és árvák, valamint a rokkantak családtagjaikkal együtt tulajdonképen ép akkor vesztették volna el az államsegélyt, amikor arra a legnagyobb szükségük van.« Ez volt a t. ministerelnök ur álláspontja 1915 május 3-án. Az a körülmény, hogy a háború ilyen sokáig tart és nem tudjuk, meddig fog még tartani, ezeket a szavakat és ezt a kritikát még sokkal súlyosabbá teszi. (Ugy van ! balfelöl.) Haliéi* István : Már lehetett volna törvényt hozni! Huszár Károly (sárvári): A ministerelnök ur ezt azzal kapcsolatosan mondotta, hogy akkor az ideiglenes segélyt állapították meg. De az az ideiglenes segély, amint már kimutattam, oly minimális, hogy csak inségsegitség volt az első pillanatban, amikor talán azt hihették, hogy a háborúnak hamar vége lesz és majd hamarosan csinálják meg a végleges törvényt. Most azonban elérkezett az ideje, hogy ne várjunk tovább, hanem a lehető legrövidebb idő alatt segítsünk ezen a dolgon az erre vonatkozó összes törvények revíziójával. (Helyeslés a baloldalon.) Ebben a háborúban a harcztéren az egyén semmi és a haza közös érdeke minden. Idehaza azonban az egyén sorsa, a családok jövője nem lehet semmi, hanem tekintettel kell lenni arra, hogy minden egyes szétdúlt családi fészeknek pusztulásával egy egész generáczió fog elpusztulni, (ügy van! balfelöl.) Azért azoknak, akik a háború által nem szenvedtek annyit, mint azok, akik kenyérkeresőjüket vesztették el, korrektivumokat kell keresni és erkölcsi és anyagi kötelességük minden áldozatot meghozni ebben a lehetséges kártalanításra. A mi hadseregünk harczképességét, áldozatkész hazaszeretetét nagyban fogja fokozni az, hogy minden egyes fegyverfogható ember, aki ott a halállal áll szemben minden perczben, tudni fogja, hogy családja nyomort és Ínséget nem fog látni soha. (Igaz ! Ugy van! a baloldalon.) Ez minden honvédnek, minden egyes magyar katonának nagy lelki nyugalmat ad és megaczélozza bátorságát. Sokszor álltam haldokló katona mellett és soha nem hallottam ajkukról azt, hogy saját fájdalmukat panaszolták volna, vagy zúgolódtak volna a kegyetlen sors ellen, mely odaszólitotta őket a kötelesség teljesítéséhez, hanem mindnek csak az volt a gondolata : mi lesz gyermekeimmel, családommal, fogtok-e róluk gondoskodni ? Azért az egész ellenzék nevében kijelenthetem, hogy ez égető szocziális probléma megoldásánál mi minden anyagi áldozatot felajánlunk, nekünk e részben semmi sem lesz sok, mert nem tehetünk annyit a hadi özvegyek és árvákért, hogy még többet ne kellene tennünk. (Helyeslés balról.) Ez országban a harcztéren is ép a vagyontalanok személyes áldozata volt tán moraliter a legnagyobb ; nem akarom ezzel senki más áldozatát kisebbíteni, mert hiszen mindegyik nagy áldozatokat hozott, de mégis azokon kell leginkább segiKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXIX. KÖTET. teni, kik legjobban rá vannak szorulva. Az ország és a társadalom nyugodt fejlődésének biztosítékait is csak ugy lehet megszerezni, hogy a hadi özvegyek, árvák és rokkant katonák ügye miatt ne legyen izgatás, lázadás, ne legyenek ők pártviszályok és demagóg agitácziók eszközei és zsákmányai. Társadalmunknak át kell éreznie, hogy amig egyetlen hadi özvegy, árva és rokkant katona van, aki Ínséget lát, senkinek sem lehet nyugodt a lelkiismerete és szégyenkeznünk kell minden garasért, amit lukszus-czikkekre kiadunk. (Elénk helyeslés balról.) Mert ha az általam felhozott eseteket, az összeomlott családi fészkek gyászát összehasonlítom Budapest bizonyos társadalmi rétegeinek lukszusával, (Ugy van ! bálról.) oly kegyetlen ellentétet látok, amely megbotránkoztat mindenkit, főkép azokat, akiknek még ezután kell áldozatot hozniok a nemzetért. A lapok karácsonyi és újévi számaiban számos czég saját neve alatt nyilatkozott, kijelentve, hogy ékszerben, divatárukban és más lukszusczikkben sohasem volt olyan nagy a kereslet, mint most. Egy pillantást kell csak vetnünk kávéházainkra, mulatóhelyeinkre, színházainkra, és láthatjuk, hogy nem az egész magyar társadalom érzi ez idők válságos voltát, nem mindenki vesz részt egyforma leiekkel és áldozattal e küzdelemben. Vannak olyanok, akik reggel, mikor a katonák mennek a gyakorlótérre, készülni a lövészárkok harczaira, mámoros fővel tántorogva jönnek velük szembe egy átmulatott éjszaka dorbézolása után. Nem általánosítok ; hisz tudom, hogy a magyar társadalom túlnyomó része megértette a kor szavát, hiszen majdnem minden családnak megvan már a maga aggodalma és gyásza. De azt szeretném, ha azokat, akik nem értették meg, megbélyegezné a társadalom erkölcsi felháborodása, hogy bújjanak el sötét odúikba, és ne a kávéházak kirakataiban és a mulatóhelyeken parádézzanak. (Ugy van ! baljelöl.) De végzek beszédemmel. Nem a szavak szépségével, hanem az igazság erejével, a kihullott vér súlyával és a sok feláldozott élet jogán kérem a ministerelnök urat és a kormányt, hogy a hadi özvegyekkel és árvákkal szemben teljesítse a nemzet becsületbeli kötelességét. Nemcsak a magam nevében, hanem az egész szövetkezett ellenzék megállapodása folytán bátorkodom benyújtani a következő indítványt, melyet pártkülönbség nélkül való elfogadásra ajánlok, kérve, méltóztassék módot adni, hogy ez indítványhoz a ellenzék minden tagja hozzászólhasson (olvassa): »Inditványozom, hogy utasítsa a ház a kormányt, hogy a legrövidebb idő alatt terjeszszen elő törvényjavaslatot, amely a háborúban hősi halált halt magyar katonák özvegyeinek, árváinak, hátrahagyott más családtagjainak a mai szükségleteknek megfelelő ellátást biztosit. Addig is, amíg ez az uj törvény életbe nem lép, módosíttassanak a hadsegélyezésről szóló törvények és rendeletek akként, hogy a hadiözvegyek és hadiárvák mindaddig megmaradjanak a hadi3