Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-603

603. országos ülés 19Í6 január k-én, kedden. m uzsora egy időben egészen nyilt volt, de még ezeknél a nyilt uzsoráknál is rosszabbak azok a titkos uzsorák, amelyek mindenféle burkolt alakban azután a közönséget háromszor-négyszer körülcsavarják és a maguk hasznát, a tejfelt leszedik. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Ezek az uzsorák eszembe juttatják, hogy meg kell emlékeznem a szövetkezetekről, amelyek, hála Istennek, legnagyobb részben már kimúltak. Azt hiszem 1907-ben volt az a szövetkezeti válság, amikor pénzintézeti központ nélkül sikerült azokat megfojtani. Az igaz, hogy azzal a megfojtassál együtt számos kis ekszisztencziának is baja támadt és talán még ma is vannak, akik a szövetkezeti tagságból folyó adósságaikat nyögik és azoknak terheit viselik. Mondom, ezek a szövetkezetek nagyrészben megszűntek. De mi történt azután ? Azt hiszem, olyan esetek is vannak, amikor ezek a szövetkezetek, amelyek az ismert és jellemző kitétel szerint m. sz., mint szövetkezetek szerepeltek, átalakultak bankokká. Miután nem tudtak boldogulni mint szövetkezetek, feltámadtak mint bankok és bank formájában, bank álarcza alatt folytatják előző rablógazdálkodásukat. (Élénk helyeslés baljelol.) Csak azért akarok erről a kérdésről megemlékezni, mert. szerintem ez a kérdés szoros összefüggésben áll a középosztály hiteligényének kérdésével. Ma szerintem a középosztály, a hivatalnokok és a lateinerek osztálya van a legrosszabb helyzetben a hitelnyerés és a hiteligények kielégitése szempontjából. Ma mégis bele kellene valahogy vinni az altruisztikus szellemet ezekbe az intézetekbe, mert a középosztálynak ezen tagjai, akiket igazán minden teher nyom, akiket nyom a drágaság, akiket nyom fizetésüknek megszabott volta és határa, akik egyrészt nem kereshetnek annyit, mint a nagy tőkések, másrészt nem kereshetnek annyit, mint a nagy földbirtokosok, akik középütt vannak, ezek vannak a legsúlyosabb helyzetben és nem volna szabad őket kitenni annak, hogy, ha hitelre szorulnak, akkor végkép megfojtják őket, hanem igenis legyen mód és eszköz arra, hogy ők kitelt normálisan vehessenek igénybe és ne kelljen egy egész élet szenvedéseivel íizetniök azt a kölcsönt, amelyet valaha felvettek. (Élénk helyeslés.) Miután igy már a középosztályról is megemlékeztem, áttérek arra a témára, amely engem tulajdonképeni felszólalásomhoz vezet: a pénzintézeti tisztviselők nyugdijának kérdésére. Nem akarok most olyan kérdéseket feszegetni, amelyeknek megoldása ezen törvényjavaslat tárgyalása alkalmával lehetetlenség. De mindenesetre meg kell emlitenem, hogy Magyarországon a magántisztviselők a legrosszabb helyzetben vannak. Magyarországon az a szegény magántisztviselő, ha megöregszik, vagy megbetegszik, ki van csapva az utczára, ki van téve az élet viharainak, anélkül, hogy volna valaki, aki őt felsegítené. Ennélfogva az a kérdés, hogy a magántisztviselők elláttassanak öregségük, betegségük, vagy munkaképességük esetére, szóval a magántisztviselők aggkori és rokkant-biztositásának kérdése régen megérett a megoldásra, de, fájdalom, ezen a téren és ebben az irányban eddig még nem történt semmi. Most itt van előttünk a pénzintézeti tisztviselők kérdése, akik szintén a magántisztviselők osztályának egy csoportja, egy rétege. Ha nem lehet a kérdést az egész osztályra nézve megoldani, legalább találjuk meg a megoldást a.. pénzintézeti tisztviselők szempontjából. A pénzintézeti tisztviselők ezen javaslat szerint is, miután a pénzintézetek belépnek a központba, érdekelve vannak az egész intézmény létesítése körül. Hogyan áll jelenleg ezeknek a pénzintézeti tisztviselőknek nyugdij kérdése ? A nyugdijkérdés ugy áll, hogy vannak intézetek, ahol nincs egyáltalában nyugdijalap, vannak intézetek, ahol van nyugdijalap, de kérdés, vájjon azt rendeltetése czéljaira fordítják-e, mert megtörtént pl. az, hogy csődbe jutván egy pénzintézet, kiderült, hogy a nyugdijalapnak hűlt helye van, holott a nyugdijalapnak meghatározott czélja és rendeltetése volna, azonban a nyugdijalapot bevonták az üzlet egyéb vállalkozásai körébe és miután az üzlet egyéb vállalkozásai oly fényesén sikerültek, hogy az intézet csődbe jutott, ezzel a csőddel szemben a nem létező nyugdíjalap é? igy a tisztviselők is rosszul jártak. Mondom tehát, vannak olyan intézetek, ahol a nyugdijalap létezik ugyan, de nem fordítják megfelelő czélra. Hogy a legjobb stádiumhoz érkezzem, vannak azután olyan intézetek, ahol van nyugdijalap és azt tényleg az alkalmazottak nyugdíjellátására fordítják. Itt azonban egy másik igen érdekes kérdés áll elő. Előáll az a szomorú tény, hogy a mai állapot szerint azok a bankhivatalnokok tulaj donképen röghöz vannak kötve. T. i. ma egy bankhivatalnok, bármily hosszú ideig van a maga bankjában, mondjuk 15—20—25 évig, ha onnan elmegy, elveszti addig befizetett nyugdíjjárulékait. Ha tehát uj állásba akar menni, az előtt a probléma előtt áll. hogy elveszítse 25 éves nyugdíjigényét, vagy pedig inkább maradjon ott és viselje tovább a terhet, nyögje tovább a rabszolgaságot, amint Szterényi t. képviselőtársam mondotta, mert végre olyan előrehaladott korban azt imputálni neki, hogy egészen uj pályát kezdjen, mint kezdte az előző pályáját, ilyen apostoli működést egy bankhivatalnoktól elvárni végre nem lehet. Ez a kérdés égető sebe ezeknek a pénzintézeti tisztviselőknek, amely már jogvita alakjában is megfordult a legfelsőbb bíróságnál. Ha az igen t. képviselőházat nem untatja ez a kérdés, méltóztassék megengedni, hogy megvilágítsam azokat a különböző álláspontokat, amelyek ebben a kérdésben felmerültek. (Halljuk ! Halljuk !) Az eldöntendő kérdés a következő volt. Az ilyen nyugdíjintézet alapszabályai' rendesen kimondják, hogy a bank kiköti, hogy amennyiben egy hivatalnok önként eltávozik, elveszti nyugdij befizetéseit és semmiféle nyugdijvisszatéritésre nem tarthat számot, A kérdés tehát abban az alakban