Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.
Ülésnapok - 1910-603
40 603. országos ülés 1916 január k-én, kedden. került a bíróságok elé, vájjon érvényes-e az ilyen kikötés, mely szerint, ha a főnök elbocsátja alkalmazottját, ez nem követelheti vissza nyugdijbsfizetéseit. A biróság előtt a pénzintézeti tisztviselők azzal érveltek, hogy ők a szerződést annak idején nem szabadakaratukból kötötték, mert mikor az előtt a kényszer előtt állottak, hogy állást vállaljanak, gazdasági függőségi állapotban voltak azzal a gazdag és hatalmas főnökkel szemben ; annak idején, mikor aláirtak azt a szerződést, nem volt meg szabadakaratelhatározási képességük, ennélfogva már ezen az alapon sem lehet azt mondani, hogy ők szerződésszegők. További érvük az volt, hogy ez a kikötés nemcsak az akarat szabadságával van ellentétben, hanem ellenkezik a jó erkölcsökkel, contra bonos móres, a jó erkölcsökbe ütközik. A jó erkölcsökbe ütközik t. i. minden olyan kikötés, amely az egyik felet túlságos előnyökben részesiti, a másik felet pedig túlságos hátrányokkal sújtja. Már pedig, amikor az ő egzisztencziális érdekeikről van szó és az a kérdés merül fel, hogy ők csak nyugdíj befizetéseik elvesztése ellenében mehetnek uj állásba, uj állapotba, akkor reájuk nézve ez a boldogulásnak, az egzisztencziának a kérdése, ez olyan fontos kérdés, amely azután az ő elhatározásukat rendkívül befolyásolja, tehát erkölcstelen az ő gazdasági függőségüket is felhasználni. Ez volt a tisztviselők álláspontja. Miután objektív óhajtok lenni, meg akarom világítani a másik álláspontot, a biróság álláspontját is, mert ez a kérdés nem volt oly egyszerű. A kérdésben először a Curia határozott az alkalmazottak javára ; később egy kisebb jelentőségű kérdésben, amely a tábla hatásköre alá tartozott, a tábla határozott a Curiával szemben a főnökök javára. A különböző Ítéletek révén a kérdés a Curiának jogegységi tanácsa elé került, amely a kérdést kedvezőtlen irányban döntötte el az alkalmazottakkal szemben. A Curia a maga indokolásában körülbelül a következőket mondja : Nincs igaza a pénzintézeti tisztviselőknek a szabadakarat szempontjából, mert ez beleütközik a szerződés szabadságának elvébe. Ha valaki aláir egy szerződést, az a szerződés alá van irva ; a szerződő annak magát alávetni tartozik; ennélfogva az a kikötés érvényes ; de nem is aránytalan, mert bizonyos jogokat azért statuál; ezért nem ütközik a jó erkölcsökbe ; szemben áll viszont az összesség érdekével, mert maga a nyugdíj pénztár egy jóléti intézmény, amelyben nemcsak az egyes emberek érdekéről van szó, hanem az összeség érdekéről; az összeség annak idején abból a szempontból nézte a dolgot, hogy ez az ember őhozzá tartozik; ha már most valaki kisiklik a keze alól, ez számításait felfordítja s a matematikai alap megdől; ennélfogva beleütközik az összeség érdekébe. Azt hiszem, itten van az idő és alkalom, hogy eldöntsük a vitát. Megvan reá a mód. De hivatkozhatom Ausztriára és Németországra is, ahol mindazokat az érveket, amelyek a biróság álláspontjában bennfoglaltatnak, az ő tételes intézkedéseik lerontják. Itt van az 1906. évi deczember 16-iki osztrák birodalmi törvény, amely szabályozza a magánalkalmazásban állóknak biztosítását és megteremti a kötelező állami nyugdíjbiztosítást. A törvény 25. §-a azt mondja, hogy a kinek a biztosítási kötelezettsége megszűnt, az visszakapja az általa befizetett dijakat, viszont, ha az alkalmazott egyik helyről átmegy a másikra, neki a dijrezervája átutaltatik az uj helyre. Ez egy egységes intézmény alapján az állami nyugdíj biztosító intézet utján történik. A törvény tehát megszünteti a röghöz kötöttséget. A tisztviselő nem állíttatik létkérdés elé, hanem megváltoztathatja a maga helyzetét a maga előnyére és nem is annak a banknak a kárára, mert hiszen a régi helyen maradnak még mások és az uj állásban előnyök származhatnak az ő működéséből ; ha egyik helyről átmegy a másikba, az ő egzisztencziájában semmi hátrányos változás nem történik és az elhagyott bank sem jut csődbe. Hogy már most összekapcsoljam e kérdést a jelen törvényjavaslattal, hivatkozom az igen t. pénzügyminister urnak az egész ügyben elfoglalt engedékeny álláspontjára, amelyet szocziális szempontból is kérek az igen t. pénzügyminister úrtól, mert ha ennek a dolognak politikai méregfoga ki van véve, ha a pénzügyi téren most már objektíve csinálhatjuk meg ezt a javaslatot, akkor legyen egy szocziális pont is, ahonnan a gyengéket védelmezzük. És miután az igen t. minister ur közismert arról, hogy az alkalmazottak dolgát szivén viseli, kérem, hogy kapcsolja bele a pénzintézeti tisztviselők kötelező nyugdíjbiztosítását is ebbe a törvénybe, mert a mód megvan erre. Itt van az alapszabályok §0. §-a, amely azt mondja, hogy a nyugdijalap rendeltetése az, hogy abból az igazgatóság indítványára a közg3Óilés által megállapítandó nyugdíj szabályzat rendelkezéseinek megfelelően ugy a Pénzintézeti Központ alkalmazottai, mint a tagok alkalmazottai, illetve mindezek hátramaradottal nyugdíjban részesüljenek. Tehát maga a minister ur a javaslat egyik szakaszában gondoskodni kivan nemcsak a központi pénzintézeti tisztviselők státusáról, amely végre is kicsi státus, amely helyes, hogy különleges elbánásban részesüljön; de hogy abszolút privilégiumban részesüljön az összes többi pénzintézeti tisztviselőkkel szemben és e különleges rendelkezések révén az egész karral szemben, ez, azt hiszem, nem volna helyes. Azt mondja továbbá a minister ur, hogy a nyugdíj szabályzat intézkedni fog abban az irányban, hogy miképen alakuljanak a pénzintézeti tagok alkalmazottainak jogai. Itt csak a központról beszél, de konkrété nem mondja meg, hogy mit csinál. Mikor a javaslat első formájában beterjesztetett, nem volt meg az alapszabálytervezet, amelyet később benyújtott a minister ur, most nem ismerjük, hogyan óhajtják a nyugdíj kérdést rendezni. De hogy gondoltak a pénzintézeti tisztviselőkre, azt én magának a javaslatnak ebből a szövegéből megállapíthatónak vélem.
