Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-602

)16 január 3-án, hétfőn. 6 602. országos ülés 15 hogy ennek a feladatnak a körülményekhez képestmeglehetősen meg is felelt, (Ugy van !) amennyiben körülbelül 300 millió korona kölcsönt folyósított és igy a vidéki pénzintézetek által jelzálogkölesönökben elhelyezett 300 miihónak likviditását tette lehetségessé. Az intézetek azonban szükségét érezték egy másik olyan intézetnek is, amely nem csupán a jelzálogkölcsönökben immobilizált tőkének likviditását tegye lehetségessé, hanem általában üzletkörüknek minden vonatkozásában segítségükre jöjjön és ezért alapították meg 1904-ben a Magyar Pénzintézetek Központi Hitelbankját. Ez, t. ház, talán részint alaptőkéjének csekélysége, de még inkább vezetésének helytelensége miatt (Ugy van!) felszámolni volt kénytelen. De ez mitsem változtat azon a tényen, hogy azok az alapelvek, amelyek ennek az intézetnek létrehozására vezettek, egy tényleg érzett szükségből fa leadtak és egy tényleg meglévő szükségen lett volna az intézet hivatva segíteni, ha megfelelő vezetéssel a maga czélját, a maga rendeltetését elérte volna. Czélul tűzte ki magának t. i. a vidéki pénzintézetek anyagi és erkölcsi érdekeit szolgálni oly módon, hogy azok kitűzött czéfjukat. a társulásban rejlő nagyobb erő révén, könnyebben és biztosabban megvalósíthassák. Ezért felvette ügykörébe a vidéki pénzintézetek tárczaváltóinak leszámítolását, áruelőleg-ügyletek támogatását, részvények vételének és eladásának közvetítését, a vidéki pénzintézetek fejlesztésénél való közreműködést ; s mint különösen érdekes momentumot emiithetem fel, hogy feladatául tűzte ki : 1. a vidéki pénzintézetek vagyonának elhelyezésére vonatkozólag helyes üzleti elvek megállapitását, ekörül szakszerű irányítást, 2. alapitások és tőkeemeléseknél, általában a vidéki })énzintézetek érdekeit érintő kérdésekben szakszerű tanácsadást és közbenjárást, 3. fizetési zavarba vagy 'egyéb válságba került vidéki pénzintézetek anyagi és erkölcsi támogatását, rendezésük keresztülvitelét. Hogy mennyire közös óhajtása volt az a pénzintézeteknek, hogy egy ilyen intézmény létrejöjjön, azt legjobban mutatja az a körülmény, hogy a Magyar Pénzintézetek Központi Hitelbankjával kapcsolatos és vele szoros viszonyba lépett vidéki pénzintézetek száma 1911. végén, mielőtt az intézet felszámolni lett volna kénydelen, 686 volt. Ez a két, tisztán autonóm utón létrejött intézmény tehát körülbelül ezer j>énzintézetet tartott a maga kötelékében, vagyis összes pénzintézeteinknek több, mint felét. Nyilvánvaló, hogy e törvényjavaslatnak, mely tulaj donképen ugyanazoknak a czéloknak, de nem kicsiny, hanem nagy, hatalmas eszközökkel való megvalósítását tűzi feladatává, amely czélokat ezek a vidéki pénzintézetek a maguk társulása alkalmával maguk elé kitűztek, nem lehet politikai czélja, hanem csak ugyanaz, amelyet a vidéki pénzintézetek a maguk társulásában maguk elé kitűztek, t. i. hiteléletünknek, közgazdasági életünknek szanálása, annak helyes mederbe terelése. (Ugy van ! jobbról.) T. ház ! Fel kell említenem, hogy az államkincstár, illetőleg a pénzügyi kormány eddig is résztvett a vidéki pénzintézetek nem annyira helyes vezetésében, — mert hisz erre nem volt meg a közvetlen mód és alkalom — mint inkább, ha azok bajba kerültek, azoknak szanálásában. Hiszen azt méltóztatnak tudni, hogy valahányszor egy-egy vidéki pénzintézet fizetési zavarokba került, az illető vidéki érdekeltség a mindenkori kormányhoz fordult, hogy a pénzintézetet ebből a zavarából segítse ki és a mindenkori kormánj^ok — e tekintetben igazán nincs különbség a volt szabadelvű párti, vagy a volt koalicziós, vagy a munkapárti kormányok között — az ország közgazdasága iránt tartozó kötelességüknek ismerték, hogy e bajba került vidéki pénzintézeteknek segítségére jöjjenek és ezeket a bajból kivezessék. Azonban, t. ház, a kormány ezt direkte nem eszközölhette, ugy hogy e tekintetben a szanálásnál az az eljárás volt általános, hogy a kormány fővárosi pénzintézeteknek bocsátott kamatmentes, vagy nagyon alacsony kamatozású betéteket rendelkezésére és a fővárosi pénzintézetek szanálták azután együttesen, vagy külön-külön az illető vidéki pénzintézetet. Mert ne méltóztassék azt gondolni, hogy egy vidéki pénzintézet bajba kerülése csak azoknak az igazgatósági tagoknak, vagy azoknak a részvényeseknek a baja. Egy-egy vidéki pénzintézetnek bajba kerülése azon vidék egész gazdasági életének a baja. (Ugy van !) Baja elsősorban a betevőknek. Hiszen kötelességünk a népünknél, fájdalom, erős mértékben ugy sem meglévő takarókossági hajlamot minél intenzivebben ápolni; már pedig ha az ilyen intézeteknél a betevők a maguk betéteit elvesztik, ez rombolólag hat épen arra a takarékossági hajlamra, amelynek ápolása, amelynek felélesztése, amelynek minél intenzivebbé tétele minden kormánynak és általában az egész társadalomnak kötelessége. De nemcsak a betevők azok, akik egy ilyen intézet csődbekerülésénél szenvednek, hanem igen nagy mértékben szenvednek a hitelt igénybevevők is, tehát az adósok is, akik, ha normális viszonyok között igénybe vett hitelöket lassan-lassan visszafizethetik, egészen jó anyagi helyzetet teremthetnek maguknak, mig ha egy ilyen vidéki pénzintézet csődbekerülésével kölcsönüket hirtelen visszafizetni kénytelenek, nagyon könnyen utána mennének az illető intézetnek. Tehát ismétlem, a mindenkori kormányok átlátták, hogy micsoda fontos közgazdasági érdek fűződik hozzá, hogy a vidéki intézetek, ha megmenthetők, megmentessenek, ha pedig nem, olyan módon számolhassanak fel, amely a betevőkre és a kölcsönvevőkre is a lehető legkevesebb anyagi megrázkódtatással jár. Az ilyen szanálási akczióknál rendesen felmerült az a panasz, hogy a fővárosi intézetek a szanálást nem annyira vidéki érdekeltség előnyére, mint inkább bizonyos fokig saját érdekeik kielégi-