Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.
Ülésnapok - 1910-602
602. országos ülés 1916 január 3-án, hétfőn. 5 minister jelentése ; ezzel kapcsolatban Kolozsvár város és Bihar vármegye közönségeinek feliratai, továbbá a szegedi ügyvédi kamarának kérvénye és. pedig az általánosságban való tárgyalás. Az előadó ur kivan szólni. Antal Géza előadó : T. ház ! (Halljuk ! Halljuk !) A pénzügyminister ur az 1145. számú iratban beterjesztette az államkincstárnak a Pénzintézeti Központ alapitásában való részvételéről szóló javaslatát. Ezt a pénzügyi bizottság még 1915. évi április hó 23-án tartott ülésében tárgyalta s ugyanazon hó 26-án az 571. sz. képviselőházi ülésen beterjesztette idevonatkozó jelentését. A törvényjavaslat akkor tárgyalásra nem tüzetett ki. Nem tüzetett ki pedig azért, mert ellenzéki oldalról súlyos aggodalmak merültek fel a törvényjavaslatnak azon intézkedése ellen, hogy daczára annak, hogy az alapszabályok még elkészitve és bemutatva nem voltak, a pénzügyminister ennek a Pénzintézeti Központnak a megalapításában az államkincstár részéről 100 millió korona erejéig való jegyzésre kért felhatalmazást. A pénzügyminister ur honorálta az ellenzék részéről felmerült ezen aggodalmakat és időközben az érdekeltség bevonásával elkészítette a Pénzintézeti Központ alapszabályait. Az elkészített alapszabályokat 1915. november 30-án terjesztette a ház elé, amely azt az utasítást adta, hogy a pénzügyi bizottság ezeknek az alapszabályoknak is a figyelembe vételével vegye újra tárgyalás alá a Pénzintézeti Központról szóló törvényjavaslatot és terjeszszen jelentést a ház elé. A pénzügyi bizottság a ház ezen határozatából kifolyólag tárgyalás alá vette a Pénzintézeti Központ alapszabályait ; ezzel kapcsolatban újra tárgyalta a Pénzintézeti Központról szóló törvényjavaslatot és tárgyalásának eredményeképen jelentését a múlt év deczember hó 21-én a ház elé terjesztette, amely a jelentést szétosztatta és egyúttal a Pénzintézeti Központról szóló törvényjavaslat napirendre tűzése iránt is intézkedett. így került immár másodszor átszövegezett alakjában a Pénzintézeti Központról szóló törvényjavaslat a tisztelt ház elé. De, t. ház, elmondhatjuk e törvényjavaslatra is a Terentius-féle mondással, hogy habent sua fata libelli. Bizonyos félreértés kiséri ezt a törvényjavaslatot benyújtásának első pillanatától fogva egészen tárgyalásának megkezdéséig ; egy félreértés, amely abban kulminál, hogy daczára azoknak az ünnepélyes kijelentéseknek, amelyeket a törvényjavaslat előkészítője, a pénzügyminister ur ismételten tett, daczára annak, hogy a pénzintézeti körök a maguk egészében ezt a törvényjavaslatot minden politikától mentesen tisztán az ország közgazdasága érdekében állónak látják, daczára annak, hogy mi magunk is a legteljesebb mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy ez semmiféle pártpolitikának szolgálatában nem áll, hanem egyedül az ország gazdasági és hiteléletét van hivatva szolgálni, mégis folyton, lépten-nyomon azt a sutyos aggodalmat hallottuk ez ellen a törvényjavaslat ellen felhozni, hogy ez a kormányhatalom megerősítésére szolgál, hogy ez nem annyira az ország gazdasági életében előfordulható bajok megelőzésére, mint inkább rideg pártpolitikai czélok szolgálatára van tervezve. T. ház! Hogy ez az aggodalom mennyire alaptalan, arról meggyőződhetünk akkor, ha ennek a kérdésnek a történelmi előzményeire rövid visszapillantást vetünk. Nevezetesen, t. ház, köztudomású, hogy a magyarországi pénzintézetek fejlődése egészen sajátságos, a nyugati pénzintézetek fejlődésétől eltérő irányt vett, hogy tulaj donképen a mi takarékpénztáraink is nem annyira nyugati értelemben vett takarékpénztárak, mint nagy részükben inkább credit mobilier-k, amelyek a maguk üzletkörébe felveszik a bankoknak különböző üzleti tevékenységét, aminek következtében azután előáll takarékpénztárainkra nézve egy igen sajátságos és igen nehéz helyzet, az t. i,, hogy amig passzíváik — értve ezek között elsősorban a betétjeiket — rövid lejáratú, rövid felmondásos tartozások, addig aktíváik, akár jelzálogkölcsönökben legyenek azok kihelyezve, akár pedig, mint különösen az ujabban alakult pénzintézeteknél, bankszerű vállalkozásokban, alig felmondható vagy csak hosszabb időn belül visszafizetésre kerülő kölcsönök, illetőleg elhelyezések, s ezért a takarékpénztárak követelései épen ugy, mint általában pénzintézeteink egy bizonyos fokig a múltban is, a jelenben pedig még inkább ki voltak téve az immobilizáczió veszélyeinek. Már most, t. ház, pénzintézeteink kezdettől fogva érezték ennek a helyzetnek visszásságát, amely aktív és j>assziv vagyontételeik sajátos különbözősége folytán reájuk nézve előállott. Igyekeztek is maguk a pénzintézetek ezen a visszásságon segíteni, amire nézve legyen szabad csak két egészen eklatáns példára hivatkoznom. E czélra szolgált volna két, tisztán a pénzintézetek körében keletkezett, tehát autonomszervü alapítás, még pedig az egyik a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálogbankja, a másik pedig a Magyar Pénzintézetek Országos Hitelbankja. A Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálogbankjának tulaj donképeni czélja — ez a bank 1892-ben lépett életbe — az volt, hogy a vidéki pénzintézetek által jelzálogkölcsönökben lekötött tőkék mobilizálását lehetővé tegye s ezáltal módot nyújtson arra, hogy a jelzálogállományt bármikor könnyen értékesíthető értékpapirállománynyá lehessen átváltoztatni. Ezért üzletkörébe vette fel vidéki pénzintézetek jelzálogos követeléseinek megszerzését és ez alapon kamatozó és kisorsolás utján visszafizetendő egységes jelzáloglevelek kibocsátását. Az intézettel összeköttetésben álló vidéki pénzintézetek száma évről-évre szaporodott, ami legjobban mutatja, hogy mennyire a vidéki pénzintézetek által érzett szükségen volt hivatva segíteni ez az intézet. Az 1912. év végén az ezen értékcsoportba tartozó vidéki bankok és takarékpénztárak száma 388 volt. Ez az intézet azonban csak a jelzálogos kölcsönök mobilizálását tette feladatává s kétségtelen,
