Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

595. országos ülés 1915 deczember li-én, szombaton. 461 tett még beszedni, ellenben a rekvirálásokat el­rendelték. Legalább gondoskodnék róla a kor­mány, hogy ezekkel a foglyokkal rekviráltassa le a csövet a tengeriről; akkor aztán be lehet azt szállítani. A rézszükségletre nézve előttem szóló Cser­mák t. barátomnak azt a kijelentést tette a pénzügyminister ur, hogy az a bizonyos balán­bányai rézbánya a hadseregnek egy napi szük­ségletét sem fedezné. Én ezt készpénzül elfoga­dom, de az a réz mindenesetre egy kis pótlás volna arra, hogy az amúgy is nagyon nehéz viszonyok között küzküdő szőlősgazdák, akik­nek idei termése már tönkrement, jövő évi ter­mésüket megmenthessék. Annak idején a rézgálicz volt 40—60—80 fillér, a múlt esztendőben ismét felment 2 ko­ronára, majd 4 koronára, amikor a rézgálicz ára makszimálva volt; aföldmivelésügyiminister ur, igenis, kiadott egy makszimálási rendeletet s akkor megint eltűnt a kékgálicz, nem volt sehol sem kapható. Később adtak némi kis gáliczot a buzavetés számára, de megint mi történt? Feloldották újból a makszimális árat, ugy hogy ma 8 korona a rézgálicz ára. A ma­gyar szőlősgazdák, akik 8 koronás napszámok mellett dolgoznak, igazán örülnének, ha a ma­gyar mezőgazdák, vagy a bortermelők szövetsége felvilágosítaná őket, hogy hogyan volna lehet­séges a szőlőt is, mint más földet, ugaroltatni, mert ezek mellett a költségek mellett nem érde­mes szőlőgazdasággal foglalkozni. T. képviselőház! Azzal a kis mennyiséggel, amit ez a rézbánya szolgáltatott volna, meg lehetett volna mentem Magyarország szőlő­gazdaságának egy részét. Réznek azonban, ter­mészetesen, mégis kellett lenni. Csináltak hát e gy U J jelszót: a »Terményközpont«, » Korpa­központ* mintájára és felállítottak most egy réz­beváltó központot. Miből áll ez? Elsősorban felszólították — igen helyesen — a magyar nőket, hogy ami rezük van mozsarakban, gyertya­tartókban stb., azt szolgáltassák be a hadveze­tőségnek, mert a hadseregnek szüksége van erre. Azt hiszem volt is meglehetős eredménye ennek. A magyar asszonyok siettek minden nélkülöz­hető rézdolgukat felajánlani a haza oltárán, még pedig ingyen. Most csináltak egy rózbeváltó bankot vagy szövetséget, vagy szövetkezetet, vagy nem tudom mit és ennek kötelességévé tették, hogy váltsa be a rezet. Adtak ki kis beváltókönyveket, ame­lyekben az áll, hogy vörösrezet 5'50 koronáért és más dolgokat nem tudom mennyiért váltanak be. Tanuja voltam a következő jelenetnek: Be­ment oda egy szegény asszony. Hozott egy vörös­réz üstöt. A rézbeváltó megbízottnak első dolga volt, hogy leverte a vas fület, nehogy idegen anyag legyen a réz mellett. Akkor megmérte az üstöt és Í'IO koronáért akarta beváltani. Miért? — kérdezte az asszony. — Mert ez se nem gyertyatartó, se nem vasaló! Hát azt kérdem, gyertyatartóra, vasalóra, vagy rézre vau-e a szüksége a hadvezetőségnek ? Ugy tudom, hogy a vörösréz a legértékesebb, számára legszükségesebb anyag. Miért tesznek hát akkor ilyen megkülönböztetéseket ? A magyar gazdaasszonyok önként ajánlották fel tárgyaikat. Az önkéntes adakozásra való ezt a felszólítást folytatni kellett volna tovább. Én azt hiszem, hogy a magyar háziasszonyok mind odaadták volna önként a hadsereg számára a szükséges rezet. De odaadni potom pénzen azért, hogy egy közvetítő bank milliókat keressen ezen a czimen, erre a magyar háziasszonyok nem alkalmasak! (Ugy van! balfelöl.) Forduljon a kormány ren­deleteivel a hazafias áldozatkészséghez: meg fogja kapni azt, amire a hazának szüksége van. Hiszen az áldozatkészség legnagyobb tanújelét láttuk akkor, amikor a katholikus, a protestáns egyház, valamennyi, harangjait áldozta és aján­lotta fel. Am vegyék igénybe ezeket! Azok a harangok a hareztéren épugy hirdetik az Isten igéjét, épen olyan szolgálatot tesznek a hazá­nak, mintha ma a templomtornyokban hivnák imára az embereket. (Igaz! Ugy van! a hal­oldalon.) Ha ezeket a rendeleteket talán előbb vagy legalább is jobban adta volna ki a magas kormány, akkor nem érhetné az a vád a magyar vár­megyei közigazgatási tisztviselőket, amivel egy drágasági ankénten épen a földmivelésügyi kor­mánynak egyik képviselője és befolyásos tagja illette őket, aki azt mondta, hogy nincs, aki a rendeleteket végrehajtsa. A vármegyei közigaz­gatási tisztviselőknek a mai háború alkalmával tanúsított viselkedése, kifejtett munkája, azt hiszem, a vármegyei autonómia legnagyobb hiveit is meggyőzte arról, hogy hivatásuk magas­latán állanak. Én láttam, t. képviselőház, közigazgatási főbb tisztviselőket meggörnyedni azoknak a rendelkezéseknek a végrehajtása alatt, amiket a kormány kibocsátott. Kiadtak egy rendeletet, hogy ma Írjanak valamit össze; meg­csinálták. Harmadnap kiadtak egy másik rende­letet, hogy nem így kell összeírni, hanem vegyék be a jegyzőket is. A tisztviselők minden igye­kezetükkel azon voltak, hogy az érthető rende­leteknek eleget tegyenek. A köszönet meg is jött; O felsége egy iratot intézett a belügyminister úrhoz, amely­ben elismerését fejezte ki a közigazgatási tiszt­viselőknek a háború alkalmával tanúsított köte­lességtudó munkásságuk iránt. És amikor a Felségnek ez az elismerése megjelent, ugyan­akkor rohant ki ellenünk épen a földmivelés­ügyi kormány egyik képviselője és vádolta meg őket avval, hogy nem tudják a rendeleteket végrehajtani. Igenis, nem tudják végrehajtani az olyan rendeleteket, amelyeket nem érthet meg senki. Mert ha egyszerű és jó rendeleteket adnak ki, akkor minden tisztviselő érvényt is fog tudni szerezni azoknak a rendeleteknek. Elnök: Kérnem kell a képviselő urat, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents