Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-595
452 595. országos ülés 1915 deczember 11-én, szombaton. háború alatt talált módot arra, hogy a kisembereket megvédje. Erre vonatkozólag tudtommal két igen fontos rendelet jelent meg a 14. §. alapján: az egyik arról szól, hogy a kisbirtok hatósági engedély nélkül el nem adható, a másik pedig egy szigorú uzsoratörvényt foglal magában. Nem tudom, hogy a kormány eziránt nálunk is tett-e intézkedéseket vagy szándékában van-e tenni. Pedig azt hiszem, a magyar földnek magyar kézen maradása annál is fontosabb kérdés, minthogy ma a korona diszázsiója nagyon is kedvez a külföldi földvásárlónak. Itt a részletekbe belemenni nagyon is felesleges. A t. igazságügyminister ur j:>edig már 12 év előtt azon az állásponton volt, hogy az uzsoratörvényt reformálni kell; most van alkalma ennek megvalósítására. Nem tudom, mi a kormány álláspontja a telepítés, illetőleg visszatelepítés kérdésében. Darányi akcziója óta a telepítésről nem hallani jóformán semmit és azt hiszem, hogy a visszatelepítés egyike a megoldásra váró legfontosabb kérdéseknek. Ezzel kapcsolatban felvetem azt a kérdést, nem szándéka-e a kormánynak azokat a területeket, amelyeket a hazaárulókról a tavaszszal hozott törvény alapján a bűnösöktől elkoboztak, illetőleg zár alá helyeztek, olyan magyar katonák számára fentartani, (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) akik a háborúban a magyar földért küzdöttek és akik visszatérve, esetleg minden kenyérkereset híján, talán mégis megérdemlik azt, hogy magyar földön végezzék be napjaikat. (Élénh helyeslés a bal- és a szélsöbálolclalon.) Én azt hiszem, hogy ez annál hasznosabb politika volna, mert ugy képzelem, hogy amennyiben vannak ilyen elkobzott birtokok, ezek valószinüleg a szerb vidékeken vannak, mert nem hiszem, hogy más anyanyelvű polgártársainknál nagyobb számban fordult volna elő a hazaárulás bűntette és ott pedig gyönyörű perspektívát nyújt a magyarországi politikának, ha magyar katonákat telepitünk oda. Ha pedig a kormánynak van egyáltalában egy nagyobb és kiterjedtebb telepítési politikája, nagyon örülnék annak, ha abba is bele venné azt az elvet, amely kifejezésre jut már az igazságügyminister ur által 1208. szám alatt benyújtott törvényjavaslat harmadik paragrafusában, hogy t. i. a hadműveletek folytán elpusztult vagy megrongált községekben azokra a belsőségekre nézve, amelyeken állami vagy társadalmi segélylyel emeltek épületeket, továbbá azokra a többi telekkönyi részletekre nézve is, amelyek ilyen belsőségekkel a jelen törvény életbelépte idejében egy telekkönyvi jószágtestet alkotnak, a ministerium rendelettel legfeljebb 10 évre terjedő elidegenítési és terhelési tilalmat állapithat meg és ugyanerre az időre végrahajtás alá vonásukat is korlátozhatja. Azt liiszem, ez oly elv, amelynek minden telepítési politikán végig kell vonulnia, mert különben igen felesleges munkát végeznénk, ha a telej>eseket le telepitenők, de nem védenők meg őket attól, hogy földjeik esetleg lábuk alól ki ne húzassanak. Itt szeretnék szembeszállani azzal a felfogással is, amely nemcsak a képviselőházban, hanem főleg a sajtóban is igen gyakran megnyilvánult, mintha t. i. mi kedvezményes gazdaságpolitikával ellensúlyozni tudtuk volna az irredentista és egyéb törekvéseket. Ez, azt hiszem, majdnem gyerekes felfogás. Azt, hogy tízezer, vagy esetleg százezer ökör behozatalával mi a délszláv fanatizmust megakasztottuk volna, senki sem hiszi. Hisz a legjobb példa rá Olaszország. Olaszországot mi 30 éven át dédelgettük kedvezményekkel, Olaszország nekünk köszönheti u. n. nagyságát is és mégis akkor támadott meg minket, amikor ezt a legkellemetlenebb időpontban tehette. Ha már megemlítem a nemzetiségi kérdést, azt hiszem, beszélhetek róla, mert ez immár nem aktuális, sajnálom, hogy a ministerelnök ur nincs itt, most nincs itt, mert egy kérdést lettem volna bátor hozzá intézni, egy nemzetiségi kérdést akarok megemlíteni, amely immár — hála istennek — megszűntnek tekinthető, de azt szeretném tudni, vájjon a ministerelnök ur ma is ugy gondolkodik-e a délszláv kérdésről, mint ahogy gondolkozott 1914 Julius 8-ikán és 15-ikén, amikor gróf Andrássy Gyula és Szmrecsányi György interpelláczióira felelve kijelentette, hogy azzal az irányzattal, melyet Potiorek és Bilinski képviseltek, teljesen meg van elégedve, és hogy irányváltozásra nincs szükség? Nem jött-e rá arra, hogy a mi testvéreink azok voltak, akik minden harcztéren épugy küzdöttek, mint a legjobb magyar csapatok — a horvátok voltak — és nem az általa dédelgetett szerbek vagy a szerb-horvát koaliczió? Ha már a horvát kérdésről beszélek, meg akarok emlékezni a czimerkérdésről is. Nagyon helyeslem, hogy a ministerelnök ur arra az álláspontra helyezkedett, hogy a horvátoknak jogos igényét elismeri, csak azon csodálkozom, hogy ő ezt az igen fontos kérdést kifelejtette a harmadik kis czimernél, elfelejtette, hogy egy országról van szó, amelynek törvényben biztosított jogai vannak. Annál inkább csodálkozom ezen, mert hiszen ez a czimerkérdés megoldása királyi rendelettel történt, azt hiszem, a köteles gondosságot mulasztotta el a ministerelnök ur ezen esetben. És különös következménye ennek a baklövésnek, hogy míg két czimert királyi rendelettel állapítottak meg, a harmadik kis czimert a regnikoláris bizottság, illetve törvény utján rendezik. Röviden meg szeretném azt is indokolni, miért fogadom el Rakovszky István barátom határozati javaslatát. Én teljesen egyetértek Giesswein Sándor képviselőtársam azon nézetével, hogy a választói jog nem egy prémium; sőt tovább megyek, nem is egy panaczea, nem minden baj orvossága. Még tovább megyek:
