Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

595. országos ülés 1915 deczember ll-én, szombaton. 451 nem volna keresztülvihető. Daczára annak, hogy «gy igen kiváló magyar vezérkari tiszt hires munkát irt erről, ép a japán-orosz háborúra vonatkozólag, ezt nem fogadták el és azt mondták, hogy Európában lehetetlen dolog ez, az európai harczmodor ezt nem engedi meg. És ma, azt hiszem, példát adhatunk ellenségeinknek a háborús technika ezen ágazatában is, És hogy más példával álljak elő, kinek volt fogalma arról a háború elején, hogy a mérges gázokkal való támadás is lehetséges? Erről senki sem beszélt. És alig kezdődtek meg a támadások, láttuk, máris meg voltak ennek az ellenszerei. Ilyen példát tuczatszámra tudnék felsorolni, de nem akarom a t. házat ezekkel untatni. En azt hiszem, nem a prakszis hiányában van a baj, hanem az emberek hiányában, kik *az adott helyzetben feltalálják magukat, (Ugy van! a baloldalon.) Én nem mondom azt, hogy kivételes állapotokban kivételes emberek szükségesek. Kivételes emberek csak igen ritka századokban teremnek, de azt hiszem, — hogy egy elcsépelt frázissal éljek •— elég volna az, hogy ha »on the right place the right man«, ha minden helyen az odavaló ember állna. Sajnos, ez nálunk nincsen meg, mert ha odavaló emberek volnának a nekik való helyeken, akkor lehetetlen volna, hogy ma, a háború 17-ik hónapjában rosszabb élelmezési viszonyok legyenek, mint tavaly ilyenkor. Ennek igazolására számtalan példát lehetne felsorolni, de az idő rövidsége sem engedi ezt meg, ós különben ,is sokat beszéltek már itt erről a témáról. Én itt csak egy témára, a kukoricza kérdésére szeretnék néhány megjegyzést tenni. Keveset foglalkozhattam a közélelmezési kérdésekkel, mert a hareztéren az ember az újságokat vagy folyóiratokat nem mindig kapja meg, de annyit tudok, hogy ezelőtt körülbelül két hónapjial a kormány kiadott egy rendeletet, melyben megengedte a termelőknek s azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezzel a szakmával, hogy kukoriczát vehessenek hizlalás czéljaira. Alig jelent meg ez a rendelet, megjelent egy másik, mely a vármegyéket felelőssé tette, hogy bizonyos kukoriczamenynyiségeket, melyekre a hadseregnek szüksége van, okvetlenül biztosítaniuk kell. Én egészen helyesnek tartom, ha a hadseregnek biztosítják a szükséges kukoricza-kvantumot. Mi volt azonban a következménye ennek a második ellentmondó rendeletnek? Az, hogy minden alispán kénytelen volt a maga vármegyéjét zár alá helyezni; ennek következménye volt, hogy a gazdák nem hizlalhatnak, ennek ismét az a következménye, hogy mivel minden alispán arra törekszik, hogy a reá rótt mennyiséget minél előbb biztosítsa és szállítsa, oda jutottunk, hogy a cselédek, zsellérek és a hasonló szegény emberek kukoriczáját rekvirálták, úgyhogy ezek nem tudják hizlalni az egy-két disznójukat, mely a megélhetésükhöz okvetlenül szükséges. Azt hiszem, a leghelyesebb megoldás az lett volna, ha a kormány már régebben radikális eszközhöz nyúlt volna, és az egész ország kukoriczakészletét rekvirálta volna. Ez lett volna a helyes eljárás és mindenki igazságos elbánásban részesült volna a helyes kukoriczaelosztással. Egy másik kérdés, amelyre csak röviden akarok rátérni, mert hisz a pénzű gyminister ur tegnap szólt róla, a háborús nyereségek megadóztatása. Nagyon örülök, hogy a pénzügyminister ur elismerte ennek szükségességét, mert mondhatom, ez a kérdés is minden harezolót foglalkoztat, akik nagyon rossz szemmel nézik azt, hogy míg ők harczolnak, más emberek, nem mondom, hogy zsebelnek, hiszen igen sok esetben nagyon elismerésre méltó működést és munkát végeznek és csak hálásak lehetünk, hogy fejlett iparunk van, de a minister ur maga elismerte annak jogosultságát, hogy a háborús nyereségeket kivételes adóval sújtsuk. Csak azt mondta, hogy olyan nehézségek forognak fenn, hogy nem tudja, mikor fogja megoldhatni. De hisz épen azért, mert nehézségek vannak, várjuk, hogy megoldja, mert ha nem volnának nehézségek, akkor nem volna szükség ministerekre, kik azt megoldják. Csak azt remélem, hogy a törvényjavaslat mielőbb szőnyegre hozatván, egyúttal a nagybankok sem fognak belőle kimaradni. Serényi Béla igen t. képviselőtársam beszédében vonatkozással arra, hogy nekünk többet kell termelnünk, azt a kifejezést használta, hogy jobban kell szeretni a földet. Elismerem mind a két tételt, azt is, hogy többet kell termelnünk, azt is, hogy jobban kell szeretnünk a földet. Azonban a több terméshez nagyon sok faktor kell. Azt hiszem, ma nincs gazda Magyarországon, aki ne volna meggyőződve arról, hogy sokkal többet termelhetne, de hogyan termeljen többet, ha nincs módjában befektetéseket eszközölni? Hogy erre módja legyen, a kormánynak egészen meg kell változtatnia hitelpolitikáját és több tekintettel kell lennie a gazdaközönsógre. Ami pedig a föld szeretetét illeti, ezt más vonatkozásban is vizsgálhatjuk. Azt hiszem, a magyar ember nagyon bebizonyította a háborúban, hogy igenis szereti a földjét, (Ugy van! balfeW.) hiszen 17 hónap óta mást nem tesz, mint a szeretett földet védi, mindenét feláldozta a hazai rögért. Azt hiszem, erről a helyről sem felesleges konstatálni azt, hogy épen a gazdatársadalom képezi a magyar hadsereg gerinczét. De mit tesz a magyar kormány abban az irányban, hogy az a föld, melyet a magyar katona vérével és minden erejével véd, tényleg magyar kézen is maradjon, hogy az a katona, aki a háború után megcsonkítva, vagy betegen tér haza, magyar földön találja meg megélhetését? (Ugy van! balfelől.) Ausztriáról mindig ugy beszélünk, mint egy hatalmas ipari országról, amelylyel egyáltalában nem hasonlíthatjuk össze a mi viszonyainkat és ez az Ausztria a 57*