Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-593
368 5.95. országos ülés 1915 deczember 9-én, csütörtökön. egy czigarettára s ha indult a vonatuk, mentek tovább. Rendkívül feltűnő különbség van a németek és a mieink viselkedése között. Ez vezetett engem arra a gondolatra, hogy miért ne lehetne nálunk is más a bánásmód ? Katonáink sokszor emlegetik, milyen jólesik az nekik, ha német csapatokhoz vannak beosztva. Még a harcz is kedvesebbé válik rájuk nézve. Ott mint testvérek élnek s ha van különbség tiszt és közlegény között, az csak olyan, mint a fiatalabb és idősebb testvér közötti különbség. Itt volna már az ideje a szabadságolásoknak is. Másfél esztendő után már csakugyan megérdemelné minden katona, hogy kapjon egy kis szabadságot. Fontos volna ez a szükséges pihenés szempontjából, nemzetszaporitási szempontból és abból a szempontból is, hogy fel lehetne őket váltani. Nem osztom ugyan azt a nagyon szigorú elvet, aminek Rakovszky István t. képviselő ur adott kifejezést, hogy a lövészárokba mindenkivel etc, mert onera sünt restringenda és favores sünt amplienda, vagyis a terhek enyhifcendők és az előnyök kiterjesztendők, nem kell tehát mindenkinek a lövészárokba menni, teljesíthet valaki itthon is hasznos szolgálatot, ha egyébként jól tudja is a pisztolyt és a kardot kezelni, gyakorolván magát azelőtt igen gyakran párbajozásban, (Derültség.) de mégis lehető volna bizonyos mértékig ezeknek az embereknek a kicserélése. Az irodákból, a vasúti állomások mellől egy kis friss levegőre kell vinni azokat, akik ma ott dolgoznak, hisz egy kis testi mozgás nem árt nekik, hadd tapasztaljanak valamit ezek is, kik között talán olyanok is vannak, akik a háború kezdete óta nem voltak a csatatéren. Akik másfél éve künn küzdenek már a lövészárokban, azokat négy-öt hétre, mondjuk két hónapra, fel kellene váltani az irodában lévőkkel, a különféle intendaturáknál és cenzúráknál alkalmazottakkal. Egy kiss friss, szabad levegő a másfél esztendei irodai munka után jót tenne nekik. Szükséges volna az is, hogy a posta, ha ez lehetséges, még lelkiismeretesebb legyen a harcztérre szóló levelek és csomagok kézbesitését illetőleg. Különösen a csomagokra vonatkozik ez, hogy az a szegény katona megkapja azt a ruhát vagy egyéb szükséges holmit, amit küldenek neki. Igaz, hogy a mi postánk világhirre. tett szert, de nincs olyan tökéletes intézmény, amely a tökéletesbülés utján előbbre ne juthatna és minden intézménynek természetes kötelessége is erre törekedni. Nagyon kérem tehát a kereskedelmi minister urat, fordítson erre gondot és ha lehetséges, rendelje el, hogy faluhelyeken a postán irják meg a levelek és csomagok czimét, mert hány szegény ember van, aki még ha tud is valahogy írni és olvasni, annak a galicziai vagy szerbiai falunak a nevét bizony nagyon hibásan fogja felírni, ugy hogy sok esetben ez is lehetetlenné teszi a kézbesítést. Egy hang (a jobboldalon): írják meg a paj)ok! Juriga Nándor: Tegye a minister ur a falusi postamestereknek hazafias kötelességükké, hogy ha valaki megkéri őket, hogy egy a harcztérre, vagy a Vöröskereszthez szóló kártyát czimezzenek meg, vagy egy csomagra irják rá a rendeltetési helyet, akkor ennek a kérésnek tegyenek eleget. Ne mondják, hogy most nincs hivatalos óra, vagy hogy nem fogunk firkálni, s azt se tegyék, hogy mig jobb kézzel a czimet írják, balkezükkel 20—30 fillér jutalmat várnak. (Élénk felkiáltások balfelöl: Ez nem igaz! Hogy lehet ilyeneket mondani ?) Kérem, én nem hasból beszélek. Százszámra vannak nálam levelek, amik ezt bizonyítják. És ebben nincsen semmi titkolni való, utóvégre is ilyen dolgok bárhol is előfordulhatnak. Mindezt én nem agresszivitásból mondom, nem is azért mintha gáncsolni akarnám a posta intézményét, csupán abból a czélból, hogy mennél tökéletesebbé tegyük a postai forgalom lebonyolítását a háború ideje alatt és megfeleljen a közönségnek. Hogy továbbá a háborúban azzal a lelkesedéssel harczoljanak katonáink, amely egyedül biztosithatja az eredmény tökéletességét, annak igen fontos kelléke az, hogy az özvegyekről és az árvákról megfelelőképen történjék gondoskodás. Már most kellene rokkantházakat építeni, hogy az a rokkant már is lássa, milyen szép palotában fog ő lakni. Azonkívül, igenis, amint Giesswein Sándor igen t. képiselő ur is emiitette, már most kellene megvásárolni az államnak a felesleges nagybirtokot, amelyet tulajdonosa például a gazdasági képzettségének hiányában nem tud kellőképen kezelni, amelynek rentabilitását nem tudja megfelelően biztosítani. Hiszen az ilyen nagybirtokos maga örülne legjobban, ha lerázná magáról eladósodott birtokának gondját és talán nagyobb kamatot is kapna tőkéje után, mint amennyit birtokából most képes kihozni. Meg kellene venni a nagybirtokokat és a rokkantaknak adni megfelelő földet ugy, amint az Németországban történik, akkor az a rokkantellátás nem fog oly nagy financziális terhet jelenteni az államra nézve és az a katona örömmel küzdene, mert tudná miért harczol. Hiszen ha az a római légionárius tudott küzdeni éveken keresztül csak azért, hogy azután egy pár hold földet kapjon, amelyen letelepedhetett, akkor az a földmives, amennyire a földet szereti, évekig is szívesen fog verekedni, és még ha meg is hal a harczmezőn, nem bánja, mert azzal vigasztalhatja meg magát, hogy legalább feleségének, gyermekeinek kiküzdött 10 hold földet. Lelkesedéssel fog küzdeni és örömmel hal meg abban a tudatban, hogy vérével csakugyan hazát védett és hazát szerzett. Nemcsak általános újságírói mondásokban lesz ez megírva, hanem át fogja érezni ő teljes
