Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-593

593. országos ülés 1915 deczember 9-én, csütörtökön. 367 jünk, amelynek falain aranybetükkel örökítsük meg az elesettek neveit. :- Ezek voltak az én szerény gondolataim. Másoknak esetleg más gondolatai lehetnének. Egy szabadgondolkozó vagy szocziáldemokrata talán a vaskalapácscsal akarná az elhunytak emlékét megörökíteni. Ez már egyéni izlés dolga, de természetes, hogy az emlék meg kell hogy feleljen az illető elhunyt lelkületének; mindenki olyan emléket szeretne halála után is, amely kifejezője az ő lelkületének és nem ellentétes azzal. Ez az emlék a holtak megbecsülésére, de az élők buzdítására is szolgálna. Valamit lehetne tenni ebben az irányban akár állami, akár társadalmi utón. Én a fájdalmas anyát ajánlottam a mi harcosaink számára, mint a szlovák nép Pátronáját, kit különös módon szeret és tisztel. A sebesülteket illetőleg is volna egy kérelmem, t. ház. Szmrecsányi t. képviselő ur igen érdekes és megszívlelni való dolgokat mondott ma. Bizony, ezeknek a szavaknak talán már évekkel ezelőtt kellett volna itt elhangzaniok. De én egy lépéssel tovább menni bátorkodnék; az orvos uraktól is kérnék e tekintetben valamit a harcztéren: bizonyos elismerést. Talán lehetne a küzdő katonákkal szemben a minimumra redukálni a szimulálás, altatás vádját. Amint a büntetőjogban azt tartjuk, hogy inkább fusson tiz bűnös, mintsem bűnhődjék egy ártatlan, talán a harcztéren is így gondolkozhatnának az orvos urak is, akik ex offo a humanitásnak és a humanizmusnak hivatott képviselői. Tehát betegségeknél, sebeknél, felgyógyulásoknál, a frontra való ujabb kiküldéseknél ne az a gondolat vezesse őket, hogy: »Barátom, mindegy, akár itt hal meg, akár a harcztéren, menjen csak ki maga a harcztérre«. Nem mindegy az, hogy valaki itt hal meg, vagy a harcztéren, mert nem is ez a czél, hanem az, hogy küzdjön és küzdve győzzön és éljen. Ez a modern háborúnak egyik alapelve. A betegeket illetőleg is egy fontos dologra bátorkodom felhívni a hadügyminister ur figyelmét. Sajnos, az emberek még nem elég érettek ahhoz, hogy nemi kérdéseket komolyan tudjanak tárgyalni. Még az intelligens emberek is olyan gyerekesek, hogy bármilyen kis nemi szóra elkezdenek nevetni, mint valami bakfis, — még komoly, megőszült, megkopaszodott férfiak is. Ennek daczára mégis bátorkodom itt megemlíteni a hadviselésnek és a hadseregnek egy nagy sebét és ez a nemi betegségeknek, a vér betegségeknek iszonyatos nagy elterjedése. Erkölcsi szempontból, azt hiszem, egyike ez a legnagyobb rombolásoknak, mert aki ebben vétkezik, vétkezik hitvesi hűség ellen, megbetegszik, sohasem fog többé olyan őszinte szeretettel és bizalommal nézni a felesége szemébe. De vérbelileg is mi lesz a következő generáczióval ? Azt olvassuk a szentírásban: Omnis anima carnis in sanguine eius est. Minden testnek lelke a vérében vagyon. Az ő egészséges vére adja meg teste erejét, idegei frisseségét, érzületei üdeséget és azt a szilaj férfiasságot, amely alkotó erőre van teremtve. Ellenben akinek romlott a vére, annak romlott az élete is. Erről mondta már az ó-szövetség is, hogy » Heted iziglen foglak téged büntetni«. És ez az uj büntetés, mint valami iszonyatos hadisarcz, nehezednék ránk hetediziglen, ha nem veszszük komolyabban a hadseregnél a nemi kérdést és különösen a nemi betegségeket, annál is inkább, mert hiszen ez veszélyezteti a hadviselés érdekét is. Az ilyesmit ugy kellene kezelni, mint a vétkes öncsonkítást, mert hiszen az ilyen betegségek szerzése által az a katona sokszor hetekig, sőt hónapokig távol van a harcztértől, kivonja magát a katonai kötelezettség teljesítése alól. Ha valaki levágja a kisujját, vagy a sarlóval lemetszi a hüvelykujját, azért, hogy ne legyen katona, szigorúan megbüntetik. En azt hiszem, sokkal szigorúbb büntetést érdemelnek azok, akik vérüket rontják meg és ennek következtében veszedelmet hoznak a jövendő nemzedékre. Mert minden nemzetnek alapja a tiszta erkölcs, mely ha megdől, Róma ledől és rabigába görnyed. A bánásmódra vonatkozólag volna még megjegyzésem. Talán több udvariasságot lehetne ezen a téren tanúsítani. Magyarország, sajnos, hires arról, hogy gorombák vagyunk. Nálunk a káromkodás, valakinek az anyját, az Istenit szidni, intelligens körökben is minden megbotránkoztatás nélkül történhetik, és nem tartják nem úriembernek azt, aki valakinek az anyját és Istenit szidja. Ez bizonyos tekintetben hozzátartozik a mi virtusunkhoz, a mi modorunkhoz, a mi temperamentumunkhoz. Pedig ilyenkor, háború idején, egy kis előzékenység, udvarias bánásmód, a büntetéseknek nem olyan hirtelen való alkalmazása, nagyon helyénvaló volna. Nem kell mindjárt minden csekélységért megbotoztatni az embereket. (Ellemnontlásoh bal felől.) Ha elfutnak a katonák dohányért és egy kicsit később jönnek, ne sózzanak mindjárt rájuk 25-öt. (Ellen-mondások balfelöl.) Kérem, ez nagyon gyakran előfordul. Én nem a könyökömből beszélek. Száz és ezer katonával beszéltem és tudom, hogy már a béke idejében is milyen volt nálunk a kaszárnyai tónus és az érintkezés. El lehet képzelni, milyen most, háború idején, amikor a kedélyek izgatóttabbak és a temperamentum jobban dolgozik. Mérsékelni kellene tehát egy kissé ezeket a büntetéseket és gorombaságokat. Erre a gondolatra akkor jutottam, mikor láttam a németeket. Százezreket láttam elvonulni a pozsonyi állomáson és tőlük sohasem hallottam az ilyen kifejezéseket, hogy istenfáját és nem tudom mi más. Csöndesen, nyugodtan jártak-keltek, nem zavarták a forgalmat, a restauráczióban megitták a tejüket, rágyújtottak