Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-593
593. országos ülés 1915 dec modern felfogás szerint minden jóravaló orvosnak arra kell törekednie, hogy minél kevesebb ember esonkittassék meg. (Helyeslés.) A franczia-porosz háborúban 1666 katonát amputáltak. Ebből élve maradt 135, tehát 90% pusztult el. Ugyanebben az időben a németeknél nem volt ugyan ilyén kedvezőtlen a halálozási arány, de mai szemmel nézve szintén horribilisán nagy volt, amennyiben nálunk is az amputáltaknak 70—75%-a pusztult el. A sebesültnek a sorsa, amint már voltam bátor emliteni, a tábori kórházban dől el. Ott kell a legjobb kezelés. Ott rendkívül fontos, hogy az amputáczió indikácziójának megállapítása megfelelő módon történjék és felesleges módon ne csonkítsák meg és ne teg3~ék nyomorékká az embereket. Tudják ezt nagyon jól a németek és tudják nagyon jól az osztrákok, hogy mit jelent a tábori kórházaknak ezirányu szolgálata. Azért a német nagy professzorok és tudósok, s az osztrák nagy profeszszorok és tudósok fáradhatatlanul járják a harczteret. Egy Hocheneck, egy Eiselsberg, egy Schloffer, egy Albrecht heteket töltenek ott. Rakovszky István : Nagyon helyes ! Szmrecsányi György: Nagyon sokat voltam a társaságukban. Ott jártak a tábori kórházakban, sőt még a segélyhelyekre is kimentek az ellenséges tűzben ezek az öreg urak és ott támogatták tanácsukkal a fiatal orvosokat és az ő nagy tekintélyükkel hatottak oda, hogy egészen más rendszer fejlődött ki az esetek kezelésénél. Albrecht professzor pl. u. n. kirurgikus csoportot alakított; asszisztensekkel, ápolószemélyzettel, egész operácziós berendezéssel járt kórházról kórházra, ahol erre épen a legnagyobb szükség van és fáradhatatlanul támogatja a katonaorvosokat. (Elénk éljenzés.) Mikor látom, hogy a külföldi professzorok mennyire együtt élnek a hadsereggel, milyen nagy áldozatokat hoznak a sebesült harczosokért, akkor a legnagyobb sajnálattal voltam kénytelen tapasztalni azt, hogy a mi híres orvosaink és tanáraink közül egyetlen egygyel sem találkoztam ott soha, (Mozgás.) Az én tudtommal egyedül báró Korányi Sándor volt Galicziában, ahol belgyógyászati tanulmányokat végzett. De én 16 hónap alatt — kivéve azt, akinek muszáj volt jönni, mert behívták — mint benevolust, egyetlen egyet sem láttam közülük a harcztéren. A hadvezetőség és a hadügyministerium j ónak látta azt, hogy a háború tartamára azon nevesebb professzoroknak és kirurgusoknak, akiknek a hadisebészet terén való működését óhajtotta, magas katonai rangokat adományozott. Ez nagyon helyes dolog, ez a tudomány honorálása, nekem ez ellen semmiféle szavam nem lehet. De azt mondom : ha valaki ezt a katonai rangot elfogadja, akkor tartsa kötelességének, hogy legalább megmutassa magát azon a harcztéren, (Igaz ! ügy van !) és ott segítsen azon kollégáinak, aki éjt nappallá téve dolgozna a sebesültek érdekében. (Igaz I ügy van I) Ha elfogadta azt a katonai rangot, akkor nem elégedhetik meg azzal, hogy Budapesten ünnepségeken zember 9-én, csütörtökön. 351 felvegye az aranygalléros ruhát, hanem ott van a helye, ahol a tulaj donképeni hadisebészetet látni lehet, ahol eredményesen működni és ahol puskaport kell szagolni (Elénk helyeslés ) ' . Farkas Pál : Ebben teljesen igaza van ! Szmrecsányi György : De, t. ház, ennél a pontnál azt is nehezményezem és szükségesnek tartom felemlíteni, hogy ha már ők maguk nem tartják érdemesnek, hogy oda lemenjenek, akkor legalább a klinikákról és azokból a hadikórházakból engedjék el a nélkülözhető sebészeket. Tudomásom van róla, nem egyszer saját magam is tapasztaltam, hogy onnan egyáltalában kikajmi senkit nem lehet. Még ha akarja is az illető sebész, nem eresztik el. Hallottam azt az indokolást is, hogy : »a harcztéren tulajdonképpen csakis egy mentő-működésről és tevékenységről vanszó«. Ez nem áll. Ez ellen a felfogás ellen már a legnevesebb európai tekintélyek nyilatkoztak és ez a kérdés el van döntve. Magam hallottam ezektől az előbb megnevezett professzoroktól, hogy aki a harcztéren a tábori kórházban nem teljesített szolgálatot, aki nem ismeri az ottani sebészeti eseteket, a betegek kezelését, annak hadi sebészetről abszolúte nem lehet fogalma. Ezt nem én mondom, mert ilyen merész kijelentést nem tehetnék, de mondják mindazok, akiknek véleménye ebben mérvadó. T. képviselőház ! Ezzel kapcsolatban van egy kérdésem a t. honvédelmi minister úrhoz. Helyes, nem teszek ellenvetést arra, hogy a háború tartamára tekintélyeket magas rangba neveztek ki, de nagy aggodalmaim volnának abban a tekintetben, ha ezek a háború után is megtartanák rangjukat. Nem tudom, hogyan rendezték ezt a kérdést, de ha beosztatnának a státusba, ez mindenesetre nagy sérelem lenne az aktív orvosokra nézve és nem is gondolnám, hogy erre sor kerülne. Nem fárasztom azonban tovább a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk,!) Ezekben voltam bátor nagy vonásokban előadni tapasztalataimat, amelyeket a legjobb lélekkel hozt&mide.f Helyeslés.) abban a feltevésben, hogy talán szavam elhallatszik azokra a helyekre is, ahol az intézkedéseknek történniök kell. Nagyon jól tudom, hogy az intézkedés joga nagy részben a közös hadügyministeriumot és a legfelsőbb hadvezetőséget illeti. A honvédelmi minister ur azonban a honvédség szervezésében és az ügyek vitelében ezekben a nehéz időkben az ő kiváló szervező tehetségének annyi tanújelét adta, hogy ezért őt a legnagyobb elismerés illeti meg pártkülönbség nélkül. (Általános élénk helyeslés.) A honvédelmi minister ur maradandó nevet és emléket biztosított magának a honvédség történetében. (Igaz! ügy van!) Azért bízom abban, hogy az ő katonai ismereteivel, az ő ismert energiájával a megfelelő körökben oda fog hatni, hogy ezek a visszásságok részben megszüntettessenek, hogy ezeken javítsanak és hogy a hadi egészségügyi intézmények olyan fokra fejlesztessenek, hogy velük a higiénia csatáját is megnyerhessük. (Általános élénk helyeslés.) Elnök : Szólásra ki következik ?
