Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-590

2íü S90. országos ülés 1915 deczember 1-én, szerdán. történelmi jogai, de miután másrészről az is kétségtelen, hogy Boszniát a monarchia katonai erővel szállotta meg és biztosította a maga részére, nyilvánvaló, hogy addig, mig hovatartozandósága végleg nem rendeztetik, mind a két államnak, mint amely résztvett ebben a katonai erőkifejtésben, joga van Bosznia felett rendelkezni, amint hogy ez kifejezésre is jut a boszniai viszonyok ideiglenes rendezéséről szóló 1880. évi törvényben is, — én azt gondolom, egyedül helyes megoldás az volt, hogy Bosznia czimere mind a két állami ezímerbe belevétetett. (Helyeslés a jobboldalon). T. ház! Ezekután méltóztassanak megengedni, hogy áttérjek a kérdés tulajdonképeni lényegére. A t. képviselő ur azt mondja, hogy az ő nézete szerint ilyen, a közös intézmények használatára szánt közös czimerre szükség nem volt. Én ezzel szemben bátor vagyok .— anélkül, hogy itt polémiába akarnék bocsátkozni — arra a tényre utalni, hogy 1867-től fogva ilyen, a közös intézmények használatára rendelt czimer szükséges volta mindazok részéről elismertetett, akik a 67-iki kiegyezés alapján állottak. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) És történtek is ismételt kísérletek, tanulmányozások, tárgyalások a czimerkérdés megoldására, anélkül azonban, hogy azok a múltban eredményre vezethettek volna. (Ugy van! jobbfelöl). Es, t. ház, ha a t. képviselő ur kifogásolja, hogy ebben a tekintetben szerep, és sok tekintetben vezető szerep jutott a külügyminister urnak, aki egyúttal az uralkodóház ministere is, akkor én bátor vagyok arra utalni, hogy ezekben a kérdésekben ez a szerep a külügyministert, aki már akkor is az uralkodóház ministere is volt, megillette 1867-től fogva hasonló kérdések elintézésénél mindenkor. (TJgy van! a jobboldalon.) Méltóztassanak csak visszaemlékezni : 0 felségének azok a legfelsőbb elhatározásai, amelyekkel a monarchia elnevezését eldöntötte, amelyekkel saját czime fölött határozott, ugyanilyen módon keletkeztek és adattak ki, és mindazok a tanulmányok és tárgyalások is, amelyek magának a czimerkórdésnek megoldására vonatkoztak, a 70-cs évek elejétől fogva, amely- időből már vannak nyomai ezeknek a tárgyalásoknak, mindig a külügyminister tői indultak ki s az ő kezében folytak össze. Nagyon természetes, hogy ez a világért sem jelenti azt, mintha ennél a kérdésnél a magyar kormány felelőssége angazsirozva nem volna; hiszen ez formailag is kifejezésre jut, kifejezésre jut 0 felségének abban a legkegyelmesebb leiratában, amelyet e kérdésben a magyar ministerelnökhöz intéz és a melyet a magyar ministerelnök ellenjegyzett. Tehát nagyon természetes dolog, hogy itt teljes mértékben érvényesül a magyar kormány felelőssége, de a dolog természeténél fogva ennek a kérdésnek elintézésénél szerepnek kell jutnia a közös külügyminister számára is. Még egy formai kérdéssel állunk szemben. Á t. kéj)viselő ur, ugy látom, azt is kifogásolja, hogy ez a kérdés nem törvényhozás utján rendeztetett. Az én igénytelen nézetem szerint magától értetődik, hogy a törvényhozásnak joga van ezt a kérdést rendezni, hisz a törvényhozás jogai egyáltalán nincsenek korlátozva. Az nagyon természetes, hogy a törvényhozás mindenféle ügynek szabályozását magához vonhatja, ha azt szükségesnek látja. De — és itt ismét utalhatok a már emiitett és egyéb preczedensekre is — az is kétségtelen, hogy ebben a kérdésben 0 felsége alkotmányos fejedelmi jogainál fogva a ministeri felelősség teljes érvényesülése mellett intézkedhetik és rendelkezhetik mindaddig, amig a törvényhozás ezt a rendelkezést magához nem vonja. Hiszen,,, hogy csak egy dologra utaljak rá, 1874-ben 0 felsége állapította meg a magyar állam egyesitett czimerét is a magyar ministerelnökhöz intézett legfelsőbb leirattal, "kétségtelen tehát, hogy épen a czímerügyi kérdésekben az 1867-iki kiegyezés óta is 0 felsége fejedelmi jogainak alapján rendelkezett. (Ugy van! a jobboldalon. Mozgás a széköbáloldalon.) A t. képviselő ur nagyon hosszasan időzik a pragmatika szankczió kérdésénél, amiben én őt legalább is messze követni nem kívánom, mert hiszen, amint ő is megjegyezte, ennek a kérdésnek taglalása a magyar törvényhozáson belül tulajdonképen nem szükséges. Hiszen azt mindannyian jól tudjuk, hogy ha a mindennapi beszédben meghonosodott is az 1723-iki örökösödési rendet pragmatika szankcziónak nevezni, ez voltaképen nem precziz kifejezés, nem fedi a dolognak közjogi jelentőségét, mert hiszen Magyarországra nézve a nőági örökösödési jogot rendezte az 1723-iki II. és a vele szoros kapcsolatban lévő III. t.-czikk, és ezek a törvényczikkek épen olyan magyar törvényczikkek, mint bárminő más... Polónyi Géza: Helyes! Gr. Tisza István ministerelnök: ... ezek nemcsak keletkezésüknél fogva nem azonosak a pragmatika szankczióval, amelylyel az akkori uralkodó rendezte ugyanezt a kérdést az örökös tartományokra nézve, de tartalmilag sem fedik egymást, mert hiszen, amint szintén nagyon helyesen jegyezte meg a t. képviselő ur is, a nőági örökösödésnek terjedelme is más a magyar törvényben és más a császári pátensben, amely Ausztriára nézve irányadóm és Magyarországnak királyválasztási joga a törvényben említett nőágak netaláni kihalása esetére feléled. Ugyanez szabja meg természetesen az »indivisibiliter ac inseparabiliter« szavak jelentőségét is. Azt hiszem, hogy abban a tekintetben nem lehet a dolgot kétessé tenni, hogy ez az indivisibiliter ac inseparabiliter vonatkozik Magyarországra és a többi országokra. Ez azt teszi, hogy az uralkodóház összes országai, beleértve Magyarországot is — hisz itt van a szöveg — együttesen és feloszthatatlanul birtoklandók és kor-