Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-578

378. országos ülés 1915 május 6-án, csütörtökön. 553 ugy hiszem, remélhetem, hogy indítványomat el méltóztatnak fogadni. Ismételten ajánlom a t. háznak indítványom elfogadását. (Élénk helyeslés a hal- és a szélsőbalóldalon.) Elnök: Szólásra következik? Mihályi Péter jegyző: Polónyi Géza! Polónyi Géza: T. képviselőház! Most elérkeztünk a rokkantak kérdésében a problémának gyakorlati megoldásához és én rendkívül sajnálom, hogy a szakasz rendelkezéseit nem találom harmóniában az eddig lefolytatott vita eredményével. Ezek tekintetében nekem bizonyos kiegészítésre, illetőleg a vallás- és közoktatásügyi meg a belügyminister úrtól bizonyos felvilágításokra lesz szükségem. Hogy témámat röviden kifejthessem, elsősorban arra utalok, hogy azt hiszem, nem tévedek abban, hogy t. barátom és az a párt, amelynek nevében ezt a módosítást benyújtotta, ezt a segélyt kétségtelenül csak a hareztéren rokkantakká váltakra kívánja vonatkoztatni. Sághy Gyula: Természetes! Polónyi Géza : Ez a kifejezés azonban hiányzik onnan. Azért vagyok bátor ezt említeni, mert a rokkantak kérdése nagy általánosságban, igy sporadicze és ilyen rövid utón, nem lenne helyesen megoldva. Sághy Gyula (közbeszól). Polónyi Géza: Tessék csak nyugodtnak lenni, hisz én is tudom, hogy ez az intenczió, de én azt akarom, hogy ez itt tisztáztassék. Én hozzájárulok a módosításhoz is, mert tudom, hogy. abban a szerencsétlen helyzetben, amelyben vagyunk, minden garas, amelyet a rokkantaknak nyújtunk, olyan, amelyet mindenki szívesen fogad. Én csak azt nem szeretném, ha komplikácziók merülnének fel a kérdésben. Hiszen magát a rokkantság fogalmát jól definiálni is nagyon nehéz. Én nem is állok elő definiczióval, pedig megmondhatnám, mit értek én rokkant alatt és különösen mit értek a harczbavonultak rokkantsága alatt. Mielőtt a témámra röviden rátérnék, ki kell még emelnem, hogy a közös költségvetésre való utalás kérdése szintén komplikált dolog, mert ami a közös hadsereg rokkantjait illeti, ugyebár, az minden kétségen felül áll, hogy ez a segély a közös hadsereg költségvetésének terhére megyén. Ép ugy kétségtelen az 1886: XX. t.-cz. 11. §-a alapján, hogy a népfelkelőknél annak összes költsége szintén a közös költségvetésre megy, nem is kell az osztrákokkal semmi további megállapodás, mert ezt nekünk törvény állapítja meg. Marad tehát egyetlen egy terület és ez a honvédség kérdése. Itt pedig, anélkül, hogy nekem statisztikai adatok állanának rendelkezésemre, amelyek majd csak a kormánynak fognak rendelkezésére állani, én a mi nagy honvédségi elvünket és azt, hogy az a nemzetnek tisztán sajátja és felette más nem rendelkezik, financziális okokból nem akarom megbolygatni. KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXVI. KÖTET. Egyébként a kormány bölcsessége meg fogja ezt a kérdést is oldani. Ami még a Németországra való hivatkozást illeti, Németországban nemcsak a kadastyánok és a harczbavonult rokkantak kérdése van megoldva, hanem meg van oldva a hadastyánok, aggastyánok és rokkantak segélyezésének kérdése is. Más helyen ezt már részletesebben kifejtettem, de ezt itt nem tehetem. Méltóztassanak megnézni, hogy amióta a német birodalom ezekkel a nagy szocziális problémákkal birkózik, miképen emelkedett annak államadóssága. Természetesen abban igen jelentékeny kontingens — bizonyára a nagyobb rész — hadfelszerelési államadósság. De 1870-től, az 5 milliárdos kártérítési időponttól, mikor az összes német államoknak és a birodalomnak együtt csak öt milliárd volt az államadóssága, egészen mostanig, vagyis a háború előtti első kölcsön előtti időig, a német birodalom s a hozzátartozó államok adóssága 20 milliárdra nőtt. Nekünk ezekhez az arányokhoz kell mérnünk igényeinket; de, hozzáteszem, senki sincs ma abban a helyzetben, hogy megközelítőleg is meg tudja állapítani azt az óriási numerust, amelyet mi milliárdok tekintetében viselni leszünk kénytelenek a háború következtében. Ebhez képest az a teher, amelyet a hadbavonultak rokkantjaiért áldozunk, csak egy csöpp lesz a tengerben és ez ugyan ne feszélyezzen bennünket, mert ha van egy nemzet számára magasztos és becsületbeli kötelesség, ez kétségtelenül az. (Helyeslés.) Röviden csak arra akarok figyelmeztetni, hogy mindnyájan egyetértünk egy nagy szocziális problémában: abban, hogy az államnak, a magyar nemzetnek büszkesége, becsülete és nemzeti kötelezettsége nincs kimerítve a nemzet rokkantjaival szemben akkor, mikor sipláda. vagy koldulási engedélyt adunk nekik. Nekünk nem koldusokat, hanem munkásembereket kell nevelni (Helyeslés.) és az első állami kötelezettség nem a segélyezés, hanem az, hogy ezeket az embereket újból munkaképessé tegyük, hogy ne legyenek a társadalom terhére. (Helyeslés.) A dolog ugy áll, hogy a mai mehanikus ortopédia és az u. n. invarratrendszer olyan mesés eredményeket produkál, különösen Németországban, ahol .most egy nagynevű professzor műve alapján értekezleteket tartanak és intézményeket állítanak fel, hogy valósággal regenerálni lehet a teljesen rokkantnak látszó embereket. Remek példákat olvastam erre nézve. Egy tiszt pl., aki a hareztéren elvesztette ballábát, hatheti gyógykezelés után már lóra ülhetett, másik tizennégy nap múlva pedig már szolgálatot teljesíthetett. Más valakit, aki két kezét vesztette el, annyira vittek, hogy kaszálni tudott. Én ezeket figyelmébe ajánlom a t. belügy- és kultuszminister uraknak, mert ime van mód arra, hogy ezeket az embereket ismét munkaképessé tegyük. 70