Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-578

540 578. országos ülés 1915 valóban a nemzet jövendőjének, sorsának kérdése. Hogy egyébről ne szóljak: én minden ellenmondás, minden czáfolat nélkül elmondhatnám itt a házban, hogy akkor, mikor a nemzet léte vagy nem léte függ koczkán, midőn egész nemzedékek sorsáról van itt szó és midőn Klió egész figyelmét ide szegzi Magyarország és a monarchiának másik államára; midőn alkalmunk volna egyszer a történetíró előtt bebizonyítani, hogy ez a nemzet mire képes: akkor igenis az áldozatkészség végső határáig meghozunk minden áldozatot, meghozzuk amint Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam is mondotta, erről az oldalról azt az áldozatot is, hogy nem viszszük most elveinket az agitáczió terére, mert a közös ezél és a közös eredmény érdekében nem akarunk most e házban viszszavonást felidézni. Ámde. t. ház, kötelességünk itt a házban, midőn odakünn a sajtószabadság és a gyülekezési szabadság elvonásával eltorlaszolják az agitáczió lehetőségét, számonkérni azokat, amik a nemzet történetében nem maradhatnak megtorlatlanul, így, t. ház — és ezzel he is fejezem beszédemet, — számon akarom kérni, hogy hogyan lehet az, hogy ilyen időkben, — amint már voltam bátor említeni — egyetlenegy vezető — és ezt a szót, hogy »vezető« aláhúzom — magyar tábornok nincs a vezérkarban? Hogy fogunk a történetíró előtt számolni, t. uraim, arról, hogy ebben a nagy világharczban, ebben a világküzdelemben egy sem volt alkalmas köztünk arra, hogy a nemzet sorsát irányit!) ássa. És ne vegyék rossz néven, t. uraim, — sajnálom, hogy a t. ministerelnök ur ezt nem hallhatja, — akkor, midőn azt hallottam, hogy a t. ministerelnök urnak le kellett volna mondania, én magamban ezt gondoltam: Én megkérdezném gróf Tisza István ministerelnököt, nem volna-e az hozzá, nem volna-e az a munkapárthoz méltó, nem volna-e az történelmileg lelkesítő nemes példa, ha ő most odaállna a nemzet tekintélyével és azzal a sulylyal, hogy őt az egész ház osztatlanul támogatja ebben a kérdésben és azt mondaná: »inkább állásomat adom oda, de megkövetelem, hogy a vezérletben a magyar nemzet is megfelelőleg részesittessék ?« De, t. uraim, én reá bizom; most nem szólok erről a kérdésről többet, azonban eljő az idő és önöknek nem szabad majd rossz néven venniök, amidőn más alakban fogjuk ezt számonkérni. Még egyet jegyzek meg. Sajnálom, hogy máinem volt időm hivatalosan megállapítani, hogy mennyiben való az, amit most mondani fogok. Megkértem eziránt a honvédelmi minister urat, ínég nem érkezhetett válasz, de teljesen szavahihető embertől, aki jelen volt a kérdéses parancs kihirdetésénél, tudom azt, hogy a losonczi egyéves önkéntesi tiszti iskolában, ahol magyar volt az oktatási nyelv, a najDokban egy napijoarancs jelent meg, — a szószerinti szöveget nem mondom el, mert nem olvastam hivatalosan és nem május fí-án, csütörtökön. szeretnék tévedni, tehát csak a lényegét adom vissza, — amelynek értelmében a losonczi iskolában eltiltották a magyar oktatási nyelvet és kiadták parancsban, hogy ezentúl a losonczi egyéves önkéntesi iskolában kizárólag a német nyelv lesz az oktatási nyelv. Hát, t. uraim, talán önök is ugy vannak vele mint én. Ilyen időkben, midőn gyermekeit látja a csatatéren, talán érzékenyebb az ember, mint más időkben, mit vétettünk mi t. képviselőház ? Elnök : Kérem a t. képviselő urat, az idő lejárt, méltóztassék befejezni. Polónyi Géza : Kérem, ezzel be is fejezem, csak annyit akarok röviden mondani, hogy méltóztassék kezükbevenni az 1889. évi véderőtörvényjavaslat tárgyalása alkalmával megállapított országos határozatot, amely az akkori nagy küzdelemnek az eredménye. Biztosították azt, hogy az egyéves önkénteseknek a német nyelv csak mint kisegítő tantárgy, annyiban, amennyiben a hadseregnél nélkülözhetetlenül szükséges, tanítható, ellenben pedig a magyar vizsgáló bizottságok és a magyar oktatási nyelv biztosítva legyen. Én várom a t. honvédelmi minister urnak felvilágosítását, amelyet holnap talán megkapunk és azért nem fűzök ehhez bővebb kommentárt, de, t, ház, ez szomorú jelenség a tekintetben, hogy mi, mint magyarok nem kaphatjuk meg azt az osztályrészt a megbecsülésből és a tiszteletből, amely ily világtörténelmi^ időkben egy nemzetet méltán megillethetne. És épen ezért ne vegyék zokon, ha ilyen előzmények után sajnálatomra az indemnitási javaslatot nem fogadhatom el. (Helyeslés balfelöl) Einök : Szólásra senki sincsen felírva. Kérdem a t. házat, kiván-e még valaki szólni? (Nem.) Ha szólni senki sem kivan, a vitát bezárom. A belügyminister ur kíván szólni. Sándor János belügyminister: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Midőn a vita bezárása után, ilyen előrehaladott időben, a t. ház elnézését és türelmét kérem, hogy egy pár szót szólhassak, teszem ezt főleg azért, mert Ráth Endre t. képviselő ur egy olyan kérdést érintett, amely mindnyájunkat érdekel, amely mindnyájunk lelkében és szivében visszhangzik. Arról ; van ugyanis szó, hogy miképen ápoltatnak a mi fiaink, a mi testvéreink, akik elmentek a harczmezőre, akik ott érettünk ontják vérüket, koczkáztatják életüket és teszik ki magukat mindazoknak a fáradalmaknak és veszedelmeknek, amelyek következtében hosszú időre terjedő, nehezen gyógyuló betegségeket szereznek. A sebesült és beteg katonáknak a harcz' téren való összegyűjtése, az országba való beszállítása, itthon való ápolása elsősorban katonai kérdés. T. barátom, a honvédelmi minister ur ebben az irányban bizonyára fog szolgálni megnyugtató felvilágosításokkal, hogy e téren megtörtént minden, aminek megtörténnie kellett és