Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.
Ülésnapok - 1910-578
578. országos ülés 1915 május 6-án, csütörtökön. 539 kantat, aki az ut szélén kenyérért vagy krajczárért könyörög attól a nagy embertől, aki pedig életét nem koczkáztatta a hazáért. Erre én is azt mondom, t. képviselőház, hogy ennek nem volna szabad Magyarországon előfordulnia. Es még egyet, t. képviselőház, amivel ezt a témát le is zárom. T. ministerelnök ur, itt napokig beszélünk és szavalunk a rokkantakról és az azoknak nyújtandó nemzeti segélyről. Megnyilatkozik a filantropiának minden szava, megrezdül minden húrja és én szívesen hallgatom és élvezettel hallom, hogy obeliszket akarnak állítani a nemzeti hősöknek, amelynek minden levelén fel lesz irva, hogy #i ki az, aki az alatt az obeliszk alatt nyugszik. Örömmel és élvezettel hallgatom, hogy az anyakönyvekben fel lesz jegyezve, hogy ez és ez a nemzetért küzdött. Volna is egy rövid jelzőm, amit predikátumul lehetne alkalmazni a magyaroknál, ez a szó, hogy: »vitéz«. Csak ezt a szót kell hozzátenni a hősök nevéhez az anyakönyvben; de akkor ne tegyék hozzá azt is, hogy: de nem választó. Gondolkozott-e a ministerelnök ur azon, hogy az a szegény rokkant, aki elvesztette kezét, mindakettőt, aki talán tudott is irni, de be volt vonulva, vagy a harcztéren volt és nem jutott hozzá, hogy a választói listába magát felvétesse, aki elvesztvén két kezét, többé meg sem tanulhat írni, vagy aki egyáltalában meg van fosztva a lehetőségétől annak, hogy az előirt kvalifikácziót megszerezze csak azért, mert a nemzet létéért, annak jobb jövendőjéért életét áldozta. — gondolt-e a t. ministerelnök ur és gondoltak-e önök, t. képviselő urak, arra, hogy vájjon szabad-e magyar embernek ilyen ember mellett elvonulni, különösen szabad-e annak, aki itt a képviselőházban pedig azt prédikálja, hogy nem alamizsnát kell a rokkantaknak nyújtani, hanem polgárokká, munkás emberekké kell őket nevelni és becsülnünk, tisztelnünk kell őket. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) T. képviselőház! Adja isten, hogy ez a hadjárat, ez a világháború, győzelemmel fejeződjék be. Ha akkor hazatérnek ezek a mi hőseink, azt fogják mondani és mi mindannyian ezt mondjuk majd: testvéreink, itt vagytok, örömmel üdvözlünk benneteket, megmentettétek a hazát! Itt a törvényhozás termében j>edig azt mondjuk: féltjük a hazát tőletek, akik azt megmentették. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Bocsánatot kérek, t. képviselőház, ezek paradoxonok, amelyeket az élet számára ki kell egyenlíteni, (Igaz! TJgy van! balfelöl,) mert az én utolsó szavam ehhez a kérdéshez az : az urak beszélhetnek sokat, adhatnak alamizsnát, segélyt, mind szép dolog. De amit mindenkitől függetlenül ez a nemzet, egyedül a magyar nemzet adhat: a nemzet elismerése és hálája, amely nem függ Ausztriától, amelyet csak önök adhatnak meg, az az én meggyőződésem szerint a legjobban tetézné be azokat az áldozatokat, amelyeket a nemzet eddig hozott, mert semmi a világon olyan lelkesitőleg nem hatna arra a seregre, nem fokozná annak önfeláldozását, mintha meggyőződnék arról, hogy maga az a tény, hogy ott a lövészárokban hazájáért feláldozza magát, a jogszerzésre képessé teszi őt. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) En biztos vagyok afelől, hogy ez a lelkesedést, a parokszizmust fokozná és én nem értem, hogy amikor mindnyájan azt a czélt akarjuk szolgálni, hogy a nemzet véderejét a tőlünk függő összes tényezőkkel emeljük, miért vonakodnak önök attól, aminek megadása pedig egyedül csak önöktől függ s mikor a történelem nem fog még egy ilyen világháborút feljegyezni. Es én azt hiszem, nem vagyok ellenségük, ha azt a tiszteletteljes figyelmeztetést intézem önökhöz, hogy jobb lenne, ha a nemzet történetirója nem jegyezné fel, hogy akkor volt itt egy többség, amely a jogokat megtagadta azoktól, akik életüket áldozták a hazáért! (TJgy van! balfelöl) Hiszen van reménység reá, hogy talán a t. többség is meg fogja fontolni ezt a kérdést; nincsen ebben semmiféle pártkérdés, gondolkozzanak felette, t. képviselőház. Ha én e pár szóval legalább hozzájárulhattam ahhoz, hogy a t. képviselő urak lelkületében legalább kétely támadjon aziránt: helyes dolog-e az, ha megtagadjuk ezektől az emberektől a választójogot, akkor meg is fogok elégedni az eredménynyel, amelyre számítottam. Ezek után még igen röviden kiterjeszkedem arra, hogy egy különös véletlen, illetőleg sorsomnak egy különös osztályrésze okából megemlékezzem arról, illetőleg köszönetet szavazzak gróf Károlyi Mihálynak és gróf Apponyi Albertnek azokért a szép, nyílt és lelkesítő beszédekért, amelyeket itt elmondtak. T. ház, mióta az öreg Madarász József t. képviselőtársam elköltözött, megértem azt, hogy én vagyok a legrégibb függetlenségi képviselő itt a házban (Éljenzés balfelöl.) és nekem jól esett ezt a szép beszédet hallanom, mert megnyugodtál! fogok innen távozni annak tudatában, hogy az a lelkes fogadás, az a hűségi fogadalom, amely itt elhangzott, biztosítja azt, hogy azok az elvek, amelyekért annyi évtizeden át hűségesen küzdöttünk, továbbra is fenmaradnak és a nemzet számára zászlókul fognak hirdettetni. Én bizony azok közé tartozom, akik életük egész folyásán át az önálló, a független Magyarországért lelkesedtek és mindig egy vonalban küzdöttem. Mint a költő monda: »mindegyre híven, nem mint az árny ,az utazót csak jó időben« követtem elveimet. En elveimhez békeidőben és háborúban hűségesen ragaszkodtam. (Éljenzés a szélsöbaloldalon.) Most is azt mondom, hogy ezt ajánlom nemzetemnek is, nemcsak a pártomnak. Mert t. uraim, nem szabad elfelejtenünk ebben a világháborúban azt, hogy a mi elveink hirdetése 68*
