Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-578

538 578. országos ülés 1915 május 6-án, csütörtökön. egyetértenek. T. i. van egy területi elmélet. E szerint állam alatt értünk egy geografiailag meghatározott politikai határokkal biró területet, amelyen egy népesség — mondjuk nemzet — közös törvények alatt áll. Ez volt eddig az iskolákban elfogadott elmélet, azonban szerintem helytelen. Az én definiczióm az, hogy az állam nem egyéb, mint a hatalommá szervezett társadalom. De nem fogom most teoretikus vitákkal tölteni az időt, hanem csak a rezultátumokról beszélek. Ahány államjogi elmélet a világon volt, de különösen területi elmélet, amely még a területet is az állam fogalmához csatolja, olyan egy sem volt, amely állam alatt mást értett volna, mint ott azon a területen élő emberek, népek összességét. Tehát, t. uraim, hogy akarják azt önök velem elhitetni, hogy az állam az, amelynek nevében önöknek akár erkölcsi, akár isteni törvények szerint joguk volna megtagadni a választójogot attól az embertől, aki maga is tagja annak az államnak ? (TJgy van! balfelöl.) Bocsánatot kérek, önök összetévesztik az állam fogalmát a, Deisy-féle iskolában nagyon szépen megmagyarázott politikai nemzet fogalmával és összetévesztik a politikai szuverenitást a nemzeti szuverenitással. Ezt a megbatalmazási elméletet egy igen érdekes és mulatságos vitában Bending és Concha Győző fejtették ki; akik az észgimnasztikát szeretik, azok az urak elolvashatják; az államjogi fogalmak annyifeleségét, amit ott méltóztatnak látni, sehol a föld kerekségén nem találják meg. Concha Győző egyetemi tanár ur volt ennek a meghatalmazási elméletnek a megalaj)itója, akinek tudományossága és tiszteletreméltósága minden kétségen kivül áll, de aki, amikor azután odakerült a főrendiházba, kénytelen volt látni, hogy az egész főrendiház megtagadta az ő megbatalmazási elméletét. Most, amikor a mandátumok meghosszabbításának kérdéséről volt szó, ő volt az, aki elméletének alapján előállott, hogy kérem, ez a választók joga. mert ha meghatalmazás, akkor nem lehet másról szó, mint a meghatalmazónak a meghatalmazott részére- adott utasításairól. A legkorlátoltabb meghatalmazás is a világon a meghatalmazó akaratához — még ha nem nyilvánította is — és érdekének helyes kéviseletéhez van fűzve. De ezzel a meghatalmazási teóriával nem akarom tovább untatni a t. házat. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Csupán azzal egészítem ki a mondottakat, hogy a ministerelnök ur előállott itt azzal, hogy egy szelekcziót ő is konczedál. T. i. az ő szivére is hatott az az aggodalom, hogy bizony azok a hősök, akik ott vért és életet áldoznak, megérdemelnek legalább annyiban egy kis kivételt, hogy akik vitézül viselték magukat a harcztéren, kapjanak választói jogot. És a t. ministerelnök ur ehhez még hozzátette, hogy ez a kivétel már meg is van, hiszen van törvényünk az altisztekre nézve, törvényünkben az altisztekre nézve ez már meg is van. Igen röviden a következő észrevételeket vagyok bátor ehhez fűzni. Először is a ministerelnök ur elfelejtette, bogy egy másik alkalommal tartott beszédében az* mondotta, hogy a kitüntetés maga egy véletlenség. Nos, ha ez igy van, én a szelekczió elméletébe egy állam törvényhozásában a véletlent soha és semmi körülmények között tényezőként behozni nem hagynám. (Igaz! TJgy van! balfelM.) De különben is, ha igazán véletlen, akkor nem értem, hogy miért fosztom meg a jogoktól a szomszédot, aki ott volt a lövészárokban akkor, amikor a mellette lévő magát vitézül kitüntette. (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) De a szelekczió ezen neme ellen Magyarországon egy külön ok is szól, t. i. a mi szerencsétlen közjogi viszonyunk. Mert én elfogadom azt, hogy a honvédség körében altiszti rangra emelt ember már intelligencziájánál fogva is bizonyos értelmiséget bizonyít stb. stb.; ele hogyan lehet a magyar törvényhozásban szelekczióul elfogadnom oly kvalifikáeziót, az altisztit, amely a közös hadseregben nem tőlünk, hanem a közös hadseregnek mindenféle olyan tényezőitől függ, amelyek nem magyarok! (Igaz! TJgy van! bal felöl.) A közös hadseregben cseh, szlovén és a többi tisztektől függ, hogy kit léptetnek elő altisztté. Tehát idegen ember szelekcziójától függjön a magyar választói jog gyakoroltatása? (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Emögött még azt is konstatálnom kell, hogy az emiitetteken kivül ennek a kvalifikácziónak egyik feltétele a német nyelv tudása. Az altiszti rangra mindenesetre ez kvalifikál a közös hadseregben legelőször. Már most, hogy egy állam törvényhozásában ettől a szelekcziótól tegyük függővé a választói jogot, azt valóban nem tartom megengedhetőnek. De egyébként is gróf Apponyi Albertnek Hugó Viktorra való hivatkozása és az a nemes példa, amelyet itt ihletett ajkával oly szépen és oly lelkesedéssel kifejtett, a magyar literaturában is megtalálja a maga pendantját. Nekünk is van egy költőnk, t. képviselői) áz, aki megírta a jobbágyról szóló versét, melynek egyik strófája az iskolákban például szolgál arra, hogy a liczenezia poétikának mennyire kiemelkedő mozzanata, mikor a költő egy szóra fektet súlyt s hogy akkor a metrumtól el lehet térni. Az iskolában tanultam, hogy ebben a »Jobbágy« cimü versben az áll: »Ovele — t. i. a jobbágygyal — tán együtt kövicsezzcm« — t. i. én a földesúr — »az ország útját ?« Hát a költő itt a földesúrról beszél és a súlyt arra fekteti, hogy ővele, a jobbágygyal. Hát igenis, t. uraim, majd meghozza ez a háború azokat az eseményeket, mikor a fel nem derített és hurokra nem került papirosbakancsszállitók és szénacsalók utódai palotákból és ekvipázsokból fogják lenézni azt a szegény rok-