Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-577

677. országos ülés 1915 májas 5-én, Szerdán. m tnagyar honvédség is, katonailag és vezérlet tekintetében Összeolvadt a, főhadvezetőséggel. Az egész bábom, a hadviselés a kölcsönös és — ahogyan mostani törvényeink mondják —

; a közös védelem érdekében történik. Itt teliát már elvileg is feltétlenül követelendő, hogy az ezzel járó összes teher, tehát a rokkantteher is, közös legyen. Annál inkább kell ezt követelnünk, — nem panaszképen mondom ezt, de büszkén — mert Magyarország a katonai teljesítés terén sokkal többet vállalt, mint amennyit nemcsak pénzügyi kvótája, de mint amennyit népesedési kvótája magával hozna. (Igaz! Ugy van!) Nem volna méltányos, hogy ennek tetejében még pénzügyi terhet is nagyobbat vállaljon. (Élénk helyeslés és taps balról.) Áttérve a probléma másik oldalára, a rokkantak utókezelésére és munkábaállitására, ezt is egy abszolút kötelességnek tartom. Mindig emlékezetemben van a nagy franczia költőnek, Victor Hugónak egy gyönyörű, de nagyon izgató költeménye, amelynek a czime »Melancholie«. Ebben ő a mai társadalmi élet mindenféle viszásságát állítja olvasója elé az ő ragyogó nyelvezetével s ezen tableau-knak egyike a következő. Egy országút szélén egy kőprizmán köveket kalapácsol és tör egy féllábú ember, beesett arczczal, nyomorék voltának minden jelével és ime, porfelhőben közeledik egy négylovas hintó, amelynek bakjáról az inas rárivall a féllábú emberre : Miért nem takarodsz gyorsabban az útból, mikor uram hintója közeledik. Abban a hintóban pedig egy spekuláns ül, aki baisse-re spekulált és a francziákat a Berezinánál ért nagy nemzeti szerencsétlenség alkalmából egy palotát nyert magának, Waterloonál pedig egy uj birtokot nyert. A féllábú ember pedig végigküzdötte a napóleoni hadjáratokat, a csatában veszítette el féllábát és most nyomorogva köveket kalapácsol. És az, aki a nemzeti szerencsétlenség kiaknázásával meggazdagodott, rárivall, hogy el az útból ! Ilyen dolognak nem szabad minálunk megtörténnie. (Élénk éljenzés és taps a ház minden oldalán.) Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy azok a hősök, akik a nemzetért, a nemzet védelméért vesztették el testi épségüket, ne alamizsnát kapjanak, (Élénk helyeslés.) hanem hogy az ő önérzetüknek, lelki megelégedettségüknek, emberi méltóságuk tudatának, visszaemlékezésük tisztaságának megóvása mellett ismét visszaállíttassanak a polgári munkába, ahhoz képest, amit birni tudnak és hogyha az ő munkájuk még csekélyebb lesz is, még ha megfogyott munkaképességgel fognak is hozzá, reájuk az ő előbbi társadalmi állásukkal megegyező sors várjon. (Élénk helyeslés.) Kicsit későn, de foglalkozunk ezzel a problémával, foglalkozik a kormány és a társadalom, A nagy német birodalom e tekintetben már a megindulásnál kedvezőbb helyzetben volt, mint mi, mert Németországnak van egy nagyszerűen kiépített szocziálpolitikai törvényhozása, mely alapot szolgáltatott a hadirokkantak gondozására, ugy hogy jóformán ezen szocziális épületen kellett ott csak bővíteni, abba lehetett beleilleszteni a hadirokkantak gondozását is. Mi nem vagyunk ebben a szerencsés helyzetben. Nekünki ha van is szocziálpolitikai törvényhozásunk, az nem egy befejezett egész, hanem egy torzó, melyből nagyon sok lényeges intézkedés hiányzik és nem tárja elénk azt a képet, amelybe a hadirokkantak ügyét bármiképen bele lehessen illeszteni. A dolog most ugy áll, hogy amint a ministerelnök ur már elmondta, az állam csakugyan felismerte mint feladatát a rokkantak utókezelését és a rokkantaknak abba a munkába való visszahelyezését, amelyre ők képesek. Én nem észleltem azt, amit Szterényi József t. barátom észlelt, de ha ugy volna, nagy hiba volna, hogy eltérnének attól az elvtől, hogy minden rokkantat abba a munkakörbe kell visszahelyezni, amelyből jött. Ismétlem, én, aki e dologgal meglehetősen behatólag foglalkozom, nem észleltem ezt. Ha megvan, jó a figyelmeztetés, mert nem lehet elég korán visszatérni a helyes útra. Mi e tekintetben úgyis előnyös helyzetben vagyunk, mert a hadirokkantak legnagyobb része a mezőgazdaságból jött a harcztérre és én állítom, hogy sokkal könnyebb a csökkent munkaképességű egyént a mezőgazdaság terén a megfelelő, őt is jó keresethez juttató és egyszersmind a köznek érdekeit is előmozdító foglalkozásba visszahelyezni, mint az ipar terén. (Igaz ! Ugy van !) kz u. n. extenzív mezőgazdasági munkára a rokkant csak ritka esetben lesz alkalmas, arra pl., hogy arasson, vagy az eke után járjon. De itt tág mező nyilik előttünk, amelyen, hogy ugy mondjam, a rokkantügynek kötelességszerű gondozását összeköthetjük a mezőgazdasági munka intenzívvé fejlesztésével, mert mindazokat a mezőgazdasági mellékfoglalkozásokat, amelyek virágzása jellemzi az agrár államokat és amelyek a mi országunk némely vidékén, de nem mindenütt

; virágzanak is, terjeszteni lehet. így pl. a méhészet, a baromfitenyésztés és a felügyelői állásokon kívül a kertészet minden ága, mindez a mi hadirokkantjainkra nézve igen hálás foglalkozási teret nyújt, különösen ha ezt összekötjük a birtokpolitikai szempontok gondozásával és ha egyszersmind valamely módon — természetesen a tulajdon érintése nélkül — biztosítjuk nekik azt a területet is, amelyen ezt a foglalkozást űzhetik. Ez a kérdés nem egy megoldhatatlan kérdés, sőt ellenkezőleg, megoldható akként, hogy a rokkantak érdekében hozott pénzügyi áldozat bőven megtérüljön a mezőgazdasági intézmények intenzivitásának tett szolgálatok révén. (Helyeslés.) Sokkal nehezebb a kérdés az ipari foglalkozás terére visszatérőknél. De itt is, ha azt az elvet követi az utókezeléssel foglalkozó állami központ, — legyen az akár ortopédikus, akár balneologikus — hogy mindenki lehetőleg ne csak korábbi foglalkozásához, hanem korábbi miljőjéhez, ugyanarra a vidékre kerüljön vissza, ahol előbb munkálkodott, hogy az ő élete megint teljessé váljék, hogy magát, csak a dicső-