Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-577

480 577. országos ülés 1915 május 5-én, szerdán. ségnek és a teljesített kötelességnek önérzete által felemelve, megint boldognak érezhesse, akkor az illető a haza és a társadalom hasznos tagja lesz. (Élénk helyeslés és taps.) Már most a másik feladat az állam által ellátott utókezeléssel és munkerőfejlesztéssel szemben a munkábahelyezés. Ezt a feladatot egyelőre egy társadalmi szervezet iparkodik teljesíteni: a Vörös Kereszt vállalta ezt magára és miután ebbe az organizáczióba befolyni szerencsém volt, csak röviden, az egész kép kiegészítése végett megmondom, miképen iparkodik a Vörös Keresztnek erre a czélra kiküldött bizottsága a feladatnak megfelelni. E bizottság első sorban érintkezésbe lépett a hazai termelés, a hazai közgazdaság összes ágainak szervezetével: a mezőgazdasági szervezetekkel, főleg a szövetkezeti szervezetekkel, amelyek az ország sok ezer községére kiterjedő hálózattal bírnak, a gyáriparosokkal, az iparegyesülettel, az országos magyar kereskedelmi egyesüléssel, a főbb közlekedési vállalatokkal és a munkásszervezetekkel is, mert a munkásszervezetekkel való érintkezésre főleg abból a szempontból is nagyon szüksége van, hegy a rokkantak elhelyezése ne érintse és ne károsítsa az összes munkásságnak érdekeit, hogy a rokkantak ne szerepeljenek ugy, mint munkabérlenyomó tényezők. (Helyeslés.) Itt egész komplexuma a kérdéseknek áll elő, amelyekkel, ugy, ahogy foglalkozik ez a társadalmi szervezet, összeköttetésbe lépvén — de ez az összeköttetés még nincs teljesen kiépítve, mert hiszen csak most indult meg a dolog — az országnak összes gazdasági és szocziális tényezőivel és azok képviselőit, hogy ugy mondjam, egy szűkebb tanácsosa tömöritvén, hogy a kérdéseket együttesen oldják meg. Természetesen még más kiváló szakértőket is belevontunk ebbe az akczióba. Hiszen igen érdekes ankét volt, amelyben a mellettem ülő t. képviselőtársam is résztvett, a munkanélküliség elleni egyesületben; annak előadóját is bevontuk ebbe az akczióba. Szóval, ahol szakértelem és ahol gyakorlati illetékesség van, mindazon körök bevonásával indult meg a társadalmi akezió. Es nem szólhatok máskép, mint a legnagyobb elismerés hangján azokról a férfiakról, akik a ' rokkantügy egyik terén, t. i. a lábbadozók gondozása körül a háború kitörése óta már egy hivatást látnak el, reggeltől napestig dolgozva, — természetesen ingyen, önfeláldozásból. De, mélyen t. képviselőház, ez mindig nem maradhat igy. Azok a tapasztalások, amelyeket eddig szereztünk a munkábaállitás terén, daczára a nagy jóindulatnak, amely a munkaadók széles köreiben sporadicze már megnyilvánult, mégis azt a meggyőződést érlelték bennem, hogy megindulni igy lehet, hanem hogy ezt a kérdést, t. i. a munkaközvetítés kérdését nem lehet máskép véglegesen megoldani, mint oly szervvel,amelyben állami és társadalmi tényezők együttműködnek és olyan férfiakkal, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, akik kizárólag ezekkel az ügyekkel foglalkoznak. (Helyeslés.) Mert, -méltóztassék elhinni, ezt a dolgot senki sikeresen meg nem oldhatja azokkal az időfoszlányokkal, amelyek egyébkénti elfoglaltságából rendelkezésére állanak, (ügy van !) A dolog nem fog mindig olyan rózsásan mutatkozni, mint aminőnek a megindulásnál mutatkozik. Most az összes munkaadók a még folyamatban levő háború impreszsziói alatt állanak, hogy bizonyos felbuzdulás, bizonyos lelkesedés van. (Ugy van !) Méltóztassék az emberi természettel számolni: nem fog egy félév eltelni a békekötés után, hogy unalmasnak fogják találni ezt a feladatot és csak azokat a kellemetlenségeket fogják mérlegelni, amelyek a rokkantak elhelyezésével járnak. (Igaz ! Ugy van !) Ugy hogy én azt hiszem : az ipari rokkantak ügyét direkt erre a czélra létesített vállalatok nélkül nem lehet teljesen ellátni és nem lehet ellátni az összes állami és társadalmi tényezőknek állandóan erre 1 térre fektetett preszsziószerü gondoskodása nélkül. (Ugy van! Ugy van!) Nem volna teljes a kép, ha nem emlékeznénk meg arról is, hogy azon szervezeten kivül, amelyet eddig a Vörös Kereszt létesített és amely az ország összes Vörös Kereszt-fiókjaira támaszkodik, amelyek mindegyike hivatva lesz a maga körében megismételni azt, ami itt a központban történik, t. i. a gazdasági élet helyi főbb ágazataival összeköttetésbe lépni, szükség van egy másik igen fontos szervre, az u. n. rokkantgyámi, rokkantpatronázsi intézményre. Mert épen az előbb felhozott nehézség folytán azzal, hogy egy rokkantat valahol elhelyeztünk és többé nem gondolunk vele, a kérdést nem oldottuk meg. (Helyeslés.) Ott számtalan nehézség, számtalan kellemetlenség fog előállni: elbocsátják ismét, megint az utczán lesz stb. Szóval: mindegyiknek a sorsát állandóan figyelemmel kell kisérni s ez megint csak arra a meggyőződésre vezet, hogy itt egy, részben állami, részben társadalmi, de az állam tekintélyére támaszkodó nagy társadalmi szervezetre lesz szükség, amely azt a feladatot állandóan gondozza. (Ugy van!) De, mélyen tisztelt képviselőház, még itt nem állhatunk meg, mert hisz ezzel a problémának csak a felét és hogy ugy mondjam : a kisebbik felét fogtuk meg. Ha rokkantakról beszélünk, a közfelfogás ezalatt azokat érti, akiknek valamely végtagja hiányzik, szóval a nyomorékokat. De még nagyobb a száma azoknak a csökkent munkaképességűeknek, akik a háborúban szerzett belső betegségük folytán válnak egészben, vagy részben munkaképtelenekké. Ez azután az a terület, ahol a társadalmi tevékenység felmondja a szolgálatot. Megmondom, miért. Mert a bifurkáczió az utókezelés és a munkábaállitás közt, amely mechanikai rokkantság eseteiben képzelhető, az a belső betegségi rokkantságok eseteiben csak kivételesen, sőt a legrosszabbaknál épen nem gondolható. Az a rokkant, akinek valamely végtagja hiányzik, vagy megbénult, amikor az utókezelésben és a munkáraoktatásban részesült, akkor végleges stádiumba