Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-575

575. országos ülés 1915 május 3-án, hétfőn. 423 egyiknek sem szabad éreznie azt, hogy ő a nemzetnek szempontjából csak teher; mindenikben nevelni kell az emberi méltóságot is, (Igaz! TJgy van!) mindenkinek módot és alkalmat kell adni arra, hogy a maga tehetségeihez mérten társadalmi munkát végezhessen. Hiszen legnagyobb kincse az embernek az öntudat, hogy nem vagyok hiábavaló teher az emberi társadalomban, hogy munkámmal, működésemmel tehetek valamit, ami nemcsak az én javamra szolgál, hanem előmozdítja embertársaink érdekeit és ezzel az állam javát is. Ennek az öntudatnak felébresztésével is segitségére kell lennünk a mi rokkantjainknak. (Helyeslés balfelöl.) T. képviselőház! És itt nem elégségesek csak a különféle protézisek, itt egyszersmind egészen czéltudatosan keresztülvitt szocziálpolitikai intézkedésekre is szükség van, amelyek által abba a helyzetbe hozzuk azt a rokkantat, hogy képességeinek megfelelő munkával, tisztességesen fentarthassa magát. Ez az az igazi szocziális segítség, amellyel tartozunk nekik és ennek megadására fel kell használnunk a mai pillanatot és nem szabad e tekintetben semmit sem a jövőre, a holnapra hagynunk. Köztudomású, hogy ezen a téren egy elhanyagolt kezelés soha többé jóvá nem tehető hibákat idézhet elő. Es még egy másik dolgot is figyelembe kell vennünk, amelyre intenek bennünket azok a visszaélések, amelyek, sajnos, a mostani háború alatt is nem ritkán előfordultak. Én most nem arról akarok beszélni, amit már több képviselőtársam, Farkas Pál és Huszár Károly, szóvátettek, nem a nagyban való uzsoráskodással és csalással kívánok foglalkozni, amelynek kétségbevonhatatlan tényei merültek fel, hanem rá akarok mutatni azokra az észrevétlenül, többé-kevésbbé kicsiben, garasokban, hatosokban gyakorolt uzsoráskodásokra, melyek épen a szegény, nyomorult embernek legutolsó csepp vérét szívták és szívják ki. (Igaz! TJgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Köztudomású ugyanis, hogy a mi nyomorult szocziálpolitikai intézményeinknél fogva lehetséges volt az, hogy szegény asszonyok, akik nem segélyből, hanem saját kezük munkájából akartak megélni, egy ing varrásáért négy fillért kaptak. Kicsinyes dolognak látszik, hogy filléres dolgokról beszélek, (Halljuk! Halljuk !) de épen abban van az égbekiáltó bűn, bogy ilyesmi is megtörténhetett, (ügy van! balfelöl.) Mert ez igazán a legnagyobb fokú munkauzsora azokkal szemben, akik a tisztességes bérre leginkább reászorultak, akik úgyszólván könnyek között dolgoztak és dolgoznak, hogy ők maguk és hozzátartozóik meg tudjanak élni. Más országokban, ahol rendes szocziális viszonyok vannak, Németországban pl., az ilyesmi a lehetetlenségek közé tartozik. Németországban a hadügyminister megfenyegeti azokat a munkaadókat, akik nem fizetnek tisztességes munkabéreket. Németországban vannak törvények, amelyek ezeket a munkauzsorásokat büntetni rendelik. Nekünk is ki kellene erre a kérdésre terjeszteni figyelmünket, amidőn rokkantjaink ügyével foglalkozunk, mert ami megtörténhetett a háború alatt a munkára szoruló szegényekkel szemben, az megtörténhetik a háború után a szintén munkára szoruló és munkát kereső rokkantakkal is (Igaz! TJgy van! balfelöl.) és ezekkel szemben mindenesetre még nemtelenebb dolog lenne az ilyen eljárás. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Ezek a lehetőségek, amelyek a történtek után többé nem képzeleti dolgok, amelyek tényeknek veendők és amelyek könnyen megismétlődhetnek, sürgetik azt, hogy végre legyen már egyszer nekünk is egy igazán komoly és tisztességes, az igazság alapjain felépített munkástörvényünk és ipartörvényünk, hogy legyen lehetősége a tisztességes munkabér biztosításának és legyen szabványa a munkás számára a bérminimumnak. (Helyeslés bal felől.) A rokkantak ügyeivel való eddigi foglalkozásunk bizony inkább csak karitatív működés jellegével bír. Nem tartozom ugyan azok közé, akik a karitatív munkát lenézik, de azt hiszem, hogy ha ez rendszertelenül történik, ha a jó sziv odaadása nem párosul bizonyos okos rendszerrel, ha nincs összegesitve a benne lakó energiával, akkor ez olyan, mint a JJUSZták patakja, mely a homokban elszikkad. Méltóztassék elhinni, az ilyen jótékonyság nemhogy szép és,nemes eredményeket érne el, de sokszor károkat okoz. Ezért én szükségesnek tartom, hogy az az országos bizottság, amelyről a t. ministerelnök ur beszélt, felölelje magában a társadalom minden rétegét, nevezetesen azokat, akik a rokkantak ügyei iránt ezidőszerint is érdeklődéssel viseltetnek és ezt az érdeklődésüket tettekkel is bizonyították, valamint a szocziális és gazdasági érdekeltségeket, orvosi és szocziálpolitikai szakférfiakat és amennyiben látjuk, hogy rokkantjaink ápolásában épen a magyar nők is bőséges tevékenységet fejtenek ki, magában foglalja az ő képviseletüket is, legyen hely biztosítva e bizottságban a magyar hölgyeknek is. (Helyeslés balfelöl.) De nem szeretném, ha az egész dolog csak patronázs-szerű, gyámkodási színezettel birna. Mert sohasem szabad éreztetni azt, hogy mi a rokkantjaink felett gyámkodni akarunk, hanem azt kell mutatnunk, hogy mi hazafias polgári kötelességet teljesítünk akkor, midőn a rokkantak ügyét szivünkön viseljük. (Helyeslés jobbfelöl.). És, t. ház, teljesen egyetértek azzal, hogy ennek a kérdésnek rendezése első sorban állami feladat. Az államot és a társadalmat nálunk igen sokszor szembehelyezték egymással. És bizony kétségtelen, hogy akárhányszor megtörténik az, ho.cy bizonyos, különösen szocziális jelentőségű ügyre vonatkozólag a t. társadalom azt mondja: »állam tedd meg a magadét*, az