Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.
Ülésnapok - 1910-575
422 575. országos ülés 1915 május 3-án, hétfőn. nagyzási hóbort kergetett a karcztérre, hanem a nemzeti jogoknak és — hozzáteszem — az emberi jogoknak megvédése. Hiszen igaz, hogy a múlt század egy igen respektált nemzetjogásza Lásson az 1870-es években azt állította, hagy »die hohen Ideale der Sittlichkeit und Grerechtigkeit sind nicht für Staaten da«. Ezt mondja az ő »Prinzipien und Zukunft des Völkerrechts« czimü munkájában. És ezek a politikai princzipiumok a gyakorlatba átültetve egy bizonyos bizantinizmusra és machiavellizmusra vezetnek; és e princzipiumok szülték meg a Principeket, akik gyilkos orvkézzel belenyúltak az államéletbe és az anarchia üszkét igyekeztek elhelyezni és felgyújtani. Mert igaz, hogy Guizot azt mondja: »Hors du droit des gens il n'y a qu'un état révolutionnaire, une barbarie jetée au travers de la civilisation«. Mélyen t. képviselőház! A nemzetközi jognak lábbal tiprása, amelylyel a bizantinus politika feldúlta az ezer éves állam alapját, ez kergetett bennünket bele ebbe az európai konflagráczióba és ebben, ha Európa Európa akar maradni, helyre kell állani ismét a nemzetközi jog szilárd épületének. Azért mondom én azt, hogy a mi katonáink küzdenek a hazáért, de küzdenek az igazságosságért is s azért joguk van nekik nem kegyelemmorzsákat, de igazságosságot követelni. Én ugy a választójogi törvényben, miként a jelen törvényjavaslatban azt látom, hogy a kormány, a mely e javaslatokat megalkotta, mintha feladatának a kegyelemosztást tekintené és nem az igazságosság kiosztását: a justitia distributiva-t. Mi igazságosságot akarunk a törvényalkotás alapjául. Az igazságosságot akarjuk belehozni ép ugy a politikai jogok gyakorlásába, mint a mi rokkant katonáink megélhetésének a biztosításába. Hiába, t. képviselőház: igazi szocziálpolitikát nem lehet demokratikus választói jog nélkül csinálni. Ezt bizonyítja az én szememben a mostani törvényjavaslat is. Lehet in theoria igen szép szocziálpolitikai beszédeket tartani, könyveket megírni, de nem lehet egyetlenegy paragrafust, igazi szocziálpolitikai paragrafust sem keresztülhajtani szocziális módon összetett, szocziális alapon kifejtett demokratikus választói jog nélkül. (Ugy van ! a középen.) Mig mi itt tárgyalunk, itt küzdünk és ami gyermekeink, testvéreink az ellenséggel szemben küzdenek, küzdenek a hazáért, jogért, igazságért, más szerencsésebb országok most haladnak előre az igazi demokrácziának a mesgyéjén. Itt van pl. Dánország, amely nemrégiben tett egy hatalmas lépést, amikor minden 25 éves állampolgárnak, férfinak és nőnek egyaránt, megadta a politikai választójogot. Dániában történt ez, amelyhez mi sok tekintetben hasonlítunk, mert az is egy hatalmas földművelő ország, azzal a különbséggel, hogy nekünk kánaáni földünk van az ország egy részében, mig ott az ország nagy része föveny, düna, homok. De az ország hatalmas parasztosztálya, földművelő osztálya tudott ott olyan termékenységet előidézni, hogy ma a nagy Angliának mintegy Dánia a fenntartója az élelmezésben. Mindig azt mondják, mi nem vagyunk iparállam, mi agrár állam vagyunk, minekünk lassúbb tempóban kell előremennünk a demokratikus haladás utján. íme, Dánia, ez az agrárország megtudta tenni azt, hogy igazán demokratikus választójogot adott polgárainak és még azokat a válaszfalakat is ledöntötte, amelyek nemet nemtől elválasztanak. Megengedem, hogy minálunk ez még a jövő zenéje, én ugyan remélem, hogy a közeljövő zenéje. De vannak más dolgok, amelyek sürgősek, amelyek a mai nap zenéjéhez tartoznak. Ezekre leszek bátor most kapcsolatban a törvényjavaslattal röviden kitérni. A mi szocziálpolitikai elhanyagoltságunk hozta azt magával, hogy a háború kitörése bennünket belső szocziális téren készületlenül talált. Pedig méltóztassék elhinni: a háborúban dönt a fegyveres erő, dönt a katonák kiképzettsége, dönt a lelkesedés, amellyel hadba szállunk, de még sokkal nagyobb mértékben döntők az ország szocziális viszonyai. (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) És ha mi azt követeljük, hogy a mi testvéreink, gyermekeink életük koczkáztatásával hadba szálljanak, akkor ő nekik megvan az a szintén igazságos és jogos követelésük, hogy itthonmaradtaik kellő megélhetéséről gondoskodjunk. Azt merném mondani, hogy e tekintetben az állam nem volt fukar, de hiányzott az itthonmaradtak segélyezésénél a szocziális érzés és tudás, úgyhogy azok a milliók, amiket erre a czélra felhasználtak, igen sokszor nem ezt a czélt szolgálták. Ép ugy vagyunk evvel, mint a szegényügygyei. Ott sem elég a jó sziv, a karitatív hajlandóság, hanem szocziális érzék és tudás kell, hogy igazságosak lehessünk. Manapság a szegényügy, tudjuk, szocziális ügy, a szocziálpolitikának lényeges kiegészítő része. Nálunk, azt mondhatjuk, a szocziálpolitika szegényügy. Ez mutatkozik mindazoknál a dolgoknál, amelyek a mostani hadviseléssel, illetve a hadviselés rokkantjainak ügyével összefüggésben vannak. A t. ministerelnök ur az imént, azt mondhatom, bizonyos megnyugtatásunkra, kifejtette, hogy a magyar társadalom együttesen az állammal, az állam közegeivel micsoda intézkedéseket tett a rokkantak jövő kiképzésére nézve. Én azonban ebben a dologban is ez idő szerint több jóindulatot látok, mint igazi szocziális érzéket és tudást. Mert egyrészt először is konstatálnom kell azt, hogy amivel annak a rokkantnak tartozunk, az elsősorban az, hogy belőle ismét munkabiró embert alkossunk s bár lehet, hogy ezen szerencsétlenek munkabírása között lesznek különbségek, lesznek fokozatok,
