Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-560

Julius 23-án, csütörtökön. 127 560, országos ülés 1914 a perrendtartás 5., 6., 7. és 8. §-aiväl, amelyek az érték megállapítására vonatkoznak. A bíróság kötelessége, hogy hozza tisztába az értékét a per során, bízzunk meg tehát a bíróságban és ha a bíróság elé kerül az értékmegállapítás kérdése, rábízhatjuk az értékmegállapitást illeték szempontjából is, ha egyszer rábíztuk azt, hogy döntsön az érték felett, amely a per tárgyát képezi. De ezektől eltekintve is méltánytalannak tartom a szakasz rendelkezéseit. Ha a polgári bíróságok előtti eljárásokban a per vagy az eljárás tárgyának értéke megbecsülhető, de azt sem a fél be nem jelentette, sem a biróság meg nem állapította, tehát elmulasztatott az intézkedés, amely az értékmegállapitás szempontjából szükséges, vagy pedig egy tévedés történt, amelynek következménye az, hogy a biróság és a felek is abban a nézetben volnának, hogy itt voltaképen meg nem becsülhető értékről van szó, amely érték a 34. §. rendelkezései alá esnék, akkor ez a javaslat teljesen kétfelé vágja a kérdést. Az egyik elintézési mód abban az esetben van, ha a fél a maga hátrányára tévedett, vagyis hogyha a 34. §. értelmében bélyegezett, akkor amikor valtaképen kevesebb bélyegilleték járna, mint azt a 34. §. előírja. Ebben az esetben a kincstár ridegen elzárkózik és azt mondja, hogy ha a fél a maga hátrányára tévedett, ebben az esetben a félnek semmi vissza nem jár. Ezt a második mondatban fentartja azon esetre is, ha a fél saját bevallásában tévedett, mert azt mondja, nincs helye beszámításnak, vagy visszatérítésnek akkor sem, ha a biróság az értéket kisebb összegben állapítja meg, mint a fél bevallotta. Springer Ferencz: Nem vallotta be ! Csermák Ernő: De arra az esetre, ha a fél bevallotta ! Ez össze van keverve, én is abban a véleményben vagyok, hogy máshová kellett volna tenni, mert ide nem tartozik, de ha már itt van, abból a szempontból mérlegelem, amint ezt én körülbelül megértettem. Azt mondja a szakasz, hogy ha a fél többre értékelte az értéket, mint amennyire a biróság megállapítja, az esetben sincs neki visszatérítéshez igénye. Ez szintén méltánytalan rendelkezés, mert ha egyszer a fél többet adott, akkor azt neki, nézetem szerint, vissza kell téríteni. De mikor azután arról van szó, hogy a kincstárnak az érdekei védessenek meg, ott már egészen megfordítja a javaslat a kocsi rúdját, ott már megint csak a fél ellenében irányítja a dolgot. Először egy költséges eljárás arra szorítja, hogy az értéket a pénzügyi hatóság előtt igazolja, másodszor pedig pótlólag kiveti rá azokat a különbözeteket, amelyek a kincstár megállapítása szerint járnak. Ennek a rendelkezésnek méltánytalanságát előttem szólt t. képviselőtársaim kifejtették. Én még különösen csak arra akarok rámutatni, hogy'a mi közigazgatási viszonyaink mellett az is súlyos teherként nehezedik a felekre, hogy 2—50 korona pénzbirsággal büntethető az a fél, ki az értékadatokat a meghatározott idő alatt be nem szolgáltatja. Nagyon jól tudjuk, hogy a mi jegyzői karunk igen sújtva van, nagyon el van foglalva, nagyon sok munkája van. Springer Ferencz: Nem a ház jegyzői! Csermák Ernő: Nem a ház jegyzői karát értem, hanem a községi jegyzőket, kiknek feladata az értékbizonyítványok kiállítása. Már most megtörténhet, hogy az a fél, kinek ilyen értékbizonyítványra van szüksége, egy levelet ir a jegyzőnek és kéri, hogy az értékbizonyítványt részére állítsa ki, de azon határidő alatt, melyet neki a pénzügyigazgatóság szab, még feletet sem kap a levelére. Jól tudjuk, hogy a jegyzőnek igen sok gazdája van. Minden hatóság rendelkezik vele és pedig súlyos bírságok terhe mellett, elsősorban tehát a hatóságok felhívásait kell teljesítenie, az ilyenféle privát természetű megbízásokat és megkereséseket pedig csak akkor fogja teljesíteni, mikor ideje van. De láttam olyan jegyzőt is, ki két hétig fel sem bontotta az ilyen privát megkeresést. Én tehát sokkal helyesebbnek tartom, ha ezt a 2—50 korona pénzbírságot innen egyszerűen kihagyjuk és akkép rendelkezünk a szakaszban, hogy az adóhivatal azt a bizonyos illetéket veszi meg, melyet különben szokott szedni az értékbizonyítvány beszerzéseért. Azt hiszem, most talán két koronát szoktak szedni érte, tehát teljesen méltányos és igazságos, hogy ha az adóhivatal szerzi be, ne kérjenek többet, mint 2 koronát, mert különben ez nagy zaklatására vezet a feleknek. Ha 50 koronáig menő bírságot teszünk bele, akkor már a pénzügyi hatóság belátására fogjuk bizni, ez a belátás pedig nagyon különböző. Ha pedig kivetették, ez ellen felebbezésekkel élni már nagyon odiózus és költséges dolog. Ha két koronát szednek ezekért az értékbizonylatokért, azt hiszem, ezzel már teljesen meg van fizetve, azért is, mert a pénzügyi hatóságnak egyszerűen egy rövid megkeresésébe, blankettájába kerül, hogy a jegyzőtől az értékbizonyítványt beszerezze. A jegyzőhöz úgyis többféle megkeresést intéz, tehát egyszerűen hozzáteszi ezt is és kéri ennek vagy annak a parczellának az értékbizonyítványát. Ez olyan praktikus eset, melyet azok, kik ezzel foglalkoznak, mindennaposnak tartanak, de egyúttal érzik is a súlyát, hogy milyen fontos ez épen a kisemberek szempontjából. Szocziális érdeket képez tehát, hogy álláspontomat, melyet kifejtettem, elfogadni méltóztassék. (Helyeslés halfelöl.) Elnök : Kivan még valaki szólni ? Sághy Gyula: T. ház ! Csak röviden kívánok ehhez a szakaszhoz hozzászólni, csupán azért, mert jogérzetemet és erkölcsi érzékemet is felháborítja az az intézkedés, hogy az a perlekedő fél, aki magasabbra értékeli a per tárgyát, még azzal is sujtatik, hogy ha a biróság, amely talán elég garanczia a kincstárnak, megállapítja azt, hogy az érték kisebb, a különbözetet nem kapja vissza. Az a fél, aki nem akarja a kincstárt megkárosítani és talán kellő megfontolás nélkül nagyobb értéket